hazafelé arról beszélgettünk a buszon a mellettem ülő török sráccal, hogy bár itt élünk Londonban, nem igazán találkozunk valódi angolokkal. bevándorlókkal dolgozunk együtt, ő bevándorlókkal jár az egyetemre, a buszon meg a metrón bevándorlókkal utazunk, én bevándorlóknak adok burgert a mekiben (meg szerintem Vilmos hercegnek is, de ezt senki sem hiszi el nekem) - egészen addig, amíg a hátunk mögött ülő fekete férfi bele nem szólt a beszélgetésbe. ő ugyanis valódi brit, itt született, már a szülei is itt születtek (a nagyszülei Amerikából jöttek). és ráadásul buszon is utazik. meg metrón is. de nem haragudott igazán, hanem azt mondta, hogy welcome in London, mert London befogad, meg hogy mennyire jó, hogy ki sem kell lépnie a városából, mert idejön az egész világ. (egy hónap.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések