2009. november 30.

Petőfi nem vacakolt annyit a hivatkozással, mint én, A hóhér kötele elején ugyanazt idézi, amit én a Háy János dolgozatomban. Ő simán odaírta a tízparancsolat szerzőjeként, hogy JEHOVA (kiskapitális). Eszem megáll. Mondjuk úgy döntöttem, hogy a közhelyszerű idézetet Az ember tragédiájából nem fogom lapszám szerint hivatkozni, mivel ma végignyálaztam néhány kiadást a könyvtárban, de mindegyik viccesen nézne ki ott, hogy mondjuk MADÁCH (kiskapitális) Imre, Az ember tragédiája, Bp., Unikornis, 1995, 32.
ha az emberen van például bukó, az azért jó, mert amikor lehajol, hogy eloldja a közlekedési táblától a járgányt, és lebuccolja a póznát, akkor az nem fáj. de lehet, hogy ha nem lett volna rajtam bukó, nem is buccolom le. viszont kesztyű, na, az nem volt ma rajtam, aztán még most is azt nézegetem, mik ezek az érzéketlen, piros izék az ujjaim helyett.

amúgy nem volt ez olyan rossz nap, pl. a hátsó villogóm csak a kolin belül esett le. más pozitív most nem jut az eszembe.
képes voltam órákon át bosszankodni azon, hogy a franciák Jean-Sébastien Bach-ot csináltak szegény Johann Sebastianból, hogy ez micsoda udvariatlanság (persze nyilván nem ezen bosszankodtam, hanem azon, hogy úgy egyáltalán fordítanom kell), aztán kinyitottam a Moliere-t, ahol valamilyen rejtélyes oknál fogva Uborkának van fordítva M. Jourdain (és Lidinek Nicole), és megállapítottam, hogy hát, hülyék mindenhol vannak és lesznek is. (viszont például az, hogy a Harry Potterben magyarosítva vannak a nevek, az jó. a palotánál voltak beszélő becenevek, amiket át kellett írni, ott kompromisszumos megoldás született, akármennyire is bután néz ki pl. a Mrs. Kotnyeles, még mind jobb, mint a Kotnyeles asszonyság.) sajnos évszám nincs a könyvben, a jelmeztervek rajzolóját és a kiadóvezetőt nyomoztam le google-n, így saccolom 1945 és 1948 közé (na meg az első pecsét benne vörös csillagos, búzakalász-kalapácsos, viszont nem ITI-s, hanem EC-s). és a végén vannak rajzok a szereplőkről, meg a különböző ruhák és parókák elkészítési módja, szabásminták. zseniális.
ez így elfogadható taktikának tűnik, addig tanulni, amíg le nem merül a MaSnI. (persze még bírja tizenhét percig, de szerencsére kész vagyok a mai penzummal.)

2009. november 29.

azon gondolkodtam hajnali négy órakor, hogy ki az a fiúszárnyon, aki még ébren van ilyenkor, amikor pedig már aludni kellene. aztán azon, hogy amikor alsós voltam, és a panelban laktunk, akkor éjszakákon át ácsorogtam az ablak előtt, és bámultam a szemben lévő tízemeletest, és vártam, hogy lesz-e olyan, hogy egyszer elalszik az összes lámpa, és mindenki aludni megy. nem volt. (néha reggelig vártam, amikor már elkezdték felkapcsolgatni a lámpákat.) (akkortájt még féltem, hogy kivilágít a lámpa az ajtó alatt, ha olvasni próbálok, és anyu elküld aludni, ezért inkább mászkáltam a sötét szobában, és éjszakákon át nem csináltam semmit.)
szóval azon gondolkodtam, mennyire nyomasztóan ismétlődnek az elemek az ember életében.
gondoltam, írok arról, hogyan találtam meg az elveszettnek hitt naplómat a könyvespolcomon (mindig jó voltam abban, hogyan kell elrejteni dolgokat), de aztán olyan abszurdnak tűnt, hogy a blogomban a naplómról írjak. mintha a naplómban a blogomról írnék.

2009. november 28.

néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha mondjuk lenne egy fiú, aki tetszik, és pont ugyanennek a fiúnak én is tetszenék, az milyen jó lenne. persze nem érzem úgy, hogy az érzelmi életem például sivár, vagy hogy az emberi kapcsolataim igencsak a könyvtárra korlátozódnak, persze nem érzem. (na nem mintha lenne időm ilyenekre. olyan lelkifurdalásom van mindig, ha véletlenül nem könyvekkel, hanem emberekkel vagyok, hogy az szörnyű.)

Háy János: Csigák a triászból

Egy archeológus teknőjében,
a tisztító vegyszeres lében:
ott találok rád,
mikor melléd ejtenek.
Hát itt vagy? - mondod -, drágám,
szép csigahercegem.
És a kutató boldogan nevet:
A triászból valók,
fantasztikus lelet.
Belőlük lettek
a bonyolult rendszerek,
az állatok, s nem kevésbé
az emberek.

Aztán helyet szorít nekünk
a múzeumi tárlókban:
Én szemben veled
és te szemben velem.
Nézlek, nézel és kérdezel:
Szép csigahercegem,
nem vagy te túl öreg?
Ugyan ? felelem -,
aki először lát,
azt se tudja,
júra-e vagy triász.
Mit számítanak
a milliónyi évek,
ha testkövemmel végre
hozzád érek.
csigaherceg, csigaherceg.

2009. november 27.

körülbelül mostanra kapartam magam össze, ez mondjuk nem jelent semmit, de már csak egy szem fájdalomcsillapítóm van, azzal ki kéne bírni reggelig. azon gondolkodtam ma (már amennyire tudtam amellett gondolkodni, hogy egész álló nap szakadatlanul sajnálom magam), hogy azoknak milyen szívás ez az egész, akiknek nem is lehet gyerekük, és mégis ilyen durván fáj a hasuk havonta egyszer, hogy meg lehet tőle őrülni, és az ember legszívesebben mondjuk kuporogna egész nap a takaró alatt, szóval az azért dupla kitolás így az élettől, ezért most inkább másokat sajnálok, annak legalább nagyobb a társadalmi elfogadottsága. és akkor még szülni mennyire fájhat, jóég, bár még mindig nem hiszem el ezt a mesét, hogy az emberben elfér egy baba, és ki is fér onnan, a gólyás-sztori sokkal valószínűbbnek tűnik. a gólyásban eleve nincsenek olyan vicces szavak, mint a zigóta meg az amnionüreg, amik nyilvánvalóan csak ki vannak találva, nem úgy, mint a gólya, ami konkrétan létezik.
abszolút érthető, hogy nem szeretnek a szobatársaim, gondoltam négyórakor, amikor félhangosan morogva (el fogok késni, segítség) felcsaptam a kislámpát, áttámolyogtam a szobán, és elkezdtem felöltözni. aztán rájöttem, hogy töksötét van odakint, ránéztem az órára, és aludtam még egy kicsit. jó, mondjuk nem tudok túl sok olyan időszakot felidézni az életemből, amikor nem voltak alvásproblémáim, de így mégis más, hogy nem csak nekem rossz.

(és négyes lett a zéhám (francia), úgyhogy jutalmul vettem magamnak marcipánt, és alszom még egy picit.)
ez nem tudom, hogy mikor és miért alakult ki, hogy mondok az embereknek dolgokat, mindenesetre a legjobb lenne a lehető leghamarabb leszokni róla. (és hogy megmondok. ez meg még rosszabb. hogy a véleményem, ki kérdezte.) önuralom, az kellene, de nincs. most sok Háy Jánost olvastam, szóval mondjuk az apámra fogom.
és küldeném a collegistáknak sok szeretettel
Ha a Ménesire érünk, ott biztosan leállok és összecsuklok – gondoltam. – Ott fogok kimúlni a Ménesi kövén, mint egy emeletről leejtett tejeszacskó, egy undorító tócsa leszek, amibe az embernek belelépni sincs kedve.
Háy János: A kéz

2009. november 26.

(napi hiszti, kihagyható)

jó, ki kell mondani, fizikailag alkalmatlan vagyok a nyelvtanulásra, valami nem stimmel a fejemben ott, ahol megtapadnának a szavak (ez a bal homloklebeny? vagy az a nyelvtanért felelős?), ugyanis nem tapadnak meg. de nagyon durván nem. soha semmire nem tanultam annyit, mint németre, franciára, latinra, soha, sehol nem ért annyi kudarc, mint nyelvórán, és semmi eredménye. ha időben kezdem el, ha heteken át memorizálom a szavakat meg a kifjezéseket, még akkor sem tudok kettesnél jobbat írni, aztán pedig percek alatt tűnik el a fejemből. a szabályokkal persze nincs baj, mármint a normális nyelveknél, ahol vannak szabályok (a német meg a latin). elképesztően sok idő ment el az életemből feleslegesen azzal, hogy próbáltam legalább egy nyelvet normálisan megtanulni. (egyébként sikerült, a németet. hogy az első nyelvnek utolsó évben még szintentartó órája sem volt, az egy baromság, ezt kénytelen vagyok megállapítani. bár szerintem németül még mindig jobban tudok, mint franciául valaha is fogok.)

hiszti vége, csinálok kakaót, és kitalálom, mit kezdjek az életemmel. (nem, hanem dolgozom a proszemináriumi dolgozatomon, de az előbbi jobban hangzik.)
lángos, bicikli, falevél, meleg sál, jó könyvek az ember táskájában, ez úgy boldogság, vagy mi, legalábbis jó közérzet. véletlenül franciául kezdtem el olvasni a latint, de legalább szépek voltak az r betűk hangok. ugyan közben a rottringomat szorongattam a fogaim között, de ettől az apróságtól igazán eltekinthetünk.
húszévesen kell megtanulnom szabályos francia r-t ejteni, mondjuk jövő keddig, azt mondta a Claire, hogy vegyek tollat a számba, és úgy gyakoroljak, be is mutatta. (mondjuk a minoros csoportban szerencsére azok vagyunk többségben, akik nem tudunk, tehát emiatt eddig nem éreztem rosszul magam, de most eljött ez a pillanat is.) sajnos a szöveget még mindig nem egészen értem, és ma véletlenül a Moliere összes másik kötetét vettem ki a könyvtárból. nem baj.
mindenesetre most úgy érzem, néhány napra eleget szocializálódtam. lehet kezdeni tanulni.

2009. november 25.

mindennapi nyelvészet

Érdekes, hogy a társadalmi konvenciók által tabunak tartott szavaknak a magyarban
nincs is semleges stílusú változatuk, csupán gyermeknyelvi vagy szakzsargonbeli
változatuk, valamint durvának titulált szavak. Ebben nem különbözik például az angoltól,
de különbözik a hollandtól, ahol a vrijen ’közösül’ (a magyar közösül szóval
szemben, amely orvosi-jogi stílusú) teljesen semleges stílusértékű.
/Kálmán-Trón: Bevezetés a nyelvtudományba/
na, ezzel nem értek egyet. (szerintem pl. a szeretkezik stílusértéke semleges. vagy az már magasztos? van ilyen stílusérték? jó, a különböző nemi szervekre valóban nem találok semleges stílusértékű megfelelőt (tehát olyat, amit ideírhatnék anélkül, hogy pornóképekre vadászó internetezők hadai bukkanjanak itt fel), akkor viszont a példa a rossz.)
na, ha másból nem is, időhúzásból tuti kitűnőre vizsgáznék. mondjuk nem az zavar, hogy nincs kész a francia, hanem hogy olyan éhes vagyok, mint egy farkas, nem készültem fel arra, hogy esetleg ilyenkor még pótvacsi kellene.

(úgy látszik, ez ilyen hobbi lesz, éjszakai plakátragasztás. még van egy csomó szabad fal. mondjuk az egyikre tükörmozaikot szeretnénk az Anitával, az igazán jól nézne ki.)

2009. november 24.

hogy legyen valami jó is a napban, anyu küldött esemest, hogy összejöttek a csiguszok. ami nagy szám, mert az elmúlt másfél hónapban egyáltalán nem vettek tudomást egymásról. gondolom, eddig tartott, amíg eldöntötték, melyikük lesz a fiú. a csigák már csak ilyen lassú állatok. (mondjuk annyira nem akarunk persze kiscsiguszokat, mert egy peterakásból vagy ötven minibiga lesz, az meg azért nem semmi. de mégiscsak örömhír, hogy végre tovább látnak az antennájuknál, vagy mijük van nekik.)

egyébként el kell olvasni az Úrhatnám polgárt (magyarul), aztán egy szótárral átnyálazni a francia szöveget, bár természetesen értettem mindent, na de azért mégis, aztán azt amúgy meg kell tanulni, keddre kell írnom egy szemináriumi dolgozatot Háy Jánosról, meg egy szóéletrajzot (a sima a szavam), meg még egy csomó minden van, de nyafi helyett inkább főzök egy zacskóslevest, és hajrá. csak mondjuk jobb lett volna, ha nem a bogyósgyümölcskertészt olvasom éjszaka, hanem alszom, és akkor mondjuk most nem remegnék a fáradtságtól.
minden dühömet (feszültség inkább) ezen vezetem le, a cikken a fonetikai szöveggyűjteményben, hogy lehet, hogy egy egyetemi tanár ilyet ad ki a kezéből, van benne egy vesszőhiba meg egy egybeírás-különírási, elképesztő, egyenesen botrányos, hiszen ha még egy nyelvésznek is gondot okoz, hogy a nem csak csupán a hanem issel írandó nemcsakként (meg persze a hasonló értelmű nemcsak ..., de ... is ide tartozik), vagy a több mint szókapcsolat környékén a vesszőhasználat, akkor hogyan várja el bárki is bárkitől, hogy pontosan alkalmazza ezt a zagyvaságot, amit szabályos magyar helyesírásnak nevezünk. (de komolyan, nincs nekik korrektoruk?)
reggel gyorsan felsoroltam a szobatársamnak az ezen a héten született és elhunyt írókat és költőket, aztán eszembe jutott, hogy nem ártana mellé egy olyan naptár, amin a névnapok is rajta vannak, mert Pilinszkyt vagy Babitsot (Carlo Collodit! William Blake-et!)  tuti nem fogom felköszönteni, de lehet, hogy a barátaimat például nem ártana.

kicsit gimis

ha így folytatja a Hiller, hogy ad egy csomó pénzt a kolinak (mondjuk elfogy, ettől nem félek), meg azt írja a Meggyesnek, hogy ejnyebejnye (más jogköre nincs), akkor egész szimpatikus oktatási miniszter lesz. jó, mondjuk az OKMnek akkor kellett volna lépnie, amikor egy hétig teljesen exlex állapotban volt a gimi, igazgató nélkül, akkor talán még lehetett volna mit csinálni, csak abból még nem volt botrány, így a kutyát sem érdekelte. meg volt még néhány ilyen kulcspont, amikor. mindenesetre a jövőre nézve lehet drukkolni, hogy megszavazzák a Tatai-Tóth javaslatát, és akkor mások talán nem járnak így.

(az a rossz, hogy ha akarnék, sem tudnék hova visszamenni látogatni, be sem engednének az épületbe, meg kihez mennék egyébként is, a legjobbak már nincsenek ott.)
mintha még büszke is lennék rá, fel is vágnék vele, hogy nem tartozni senkihez és semmihez, mint ahogy egyébként büszke rá mindenki, felvág vele mindenki, aki szintén nem, de vajon összeköti-e valami belső kapocs ezeket a kívülállásokat, magányokat és csakazértiseket. és már nem is akar az ember tartozni sehova, de lehet, hogy azért nem akar, mert tulajdonképpen tartozik, megvan a stabil közösség, ahova vissza lehet zuhanni, csak annyira elégedett a képzelt magányával, annyira rajong az elefántcsontoronyért, hogy észre sem veszi.

2009. november 23.

Ehelyett az interpretációt elősegítendő először a Háy-próza utóbbi tíz évének poétikai elmozdulásait vizsgálom, majd a kötet referenciális és fikcionális viszonylatainak összjátékán keresztül a jelentősebb struktúraképző alakzatokat vázolom, teszek egy testpoétikai kitérőt, végül a mű kanonizációs esélyeit latolgatva fogalmazom meg az olvasás során felmerült kérdéseimet.
írta Baranyák Csaba az Alföldbe. én meg nem olvastam el. (illetve a poétikai elmozdulásokat igen, a referenciális és fikcionális viszonyokat is, aztán átlapoztam a kanonizációhoz, mert a testpoétikai kitérő elég durván hangzik, akármi is legyen az, és úgy döntöttem, hogy mivel szerinte A gyerek nem kerülne bele a kánonba, nem is érdekel, mit írt róla a köztes néhány oldalon.) szóval örülök, hogy nem annyira volt tele a fejem mindenféle irodalomelméleti belemagyarázással a beszélgetés előtt. (nyilván nem lehet ilyet mondani, hogy a legjobb kortárs magyar író. de a legemberibb.)
(a legjobbat mégsem ő mondta, hanem GT, hogy a demokráciát úgy értelmezik a magyarok, hogy mondhatsz mást, hülye vagy persze, de nyugi, nem lövünk le.) meg az is nagyon igaz, ezt mondjuk én is gondoltam közben, meg gondoltam már régen is, hogy kívülálló nincs is igazán, mert mindenki kívülálló, csak vannak, akik úgy csinálnak, mintha nem lennének azok, úgy tesznek, mintha összetartoznának, ez egyébként képmutató dolog, és nagyon törékeny. persze az is lehet, hogy ez önáltatás, azt gondolni, hogy nem csak én vagyok magányos, hanem permanensen az mindenki más is.
(köszi Gy.-nek, a szobatársamnak, hogy hét óra ötvenkilenc perckor még megkérdezte, hogy amúgy A gyereket nem viszem le dedikáltatni? amúgy írt dátumot, még nincs is olyan dedikált könyvem, ahol írtak volna, egyszerűen nem szoktak, kellemes meglepetés, amúgy elrontotta, és holnapi dátumot írt, még kellemesebb.)

2009. november 22.

ha vicc lenne, azt kérdeznénk, hogy hány collegista kell egy plakát felragasztásához? (mondjuk hat, de akkor már inkább három plakát, szigszalag, gyurmaragacs, kalapács, olló, rajzszög, és persze rengeteg kreativitás.)

ma délelőtt egyébként az Operában voltam, délután moziban. a balett nagyon szép volt, bár szerintem el kellene olvasnom a könyvet, mert csak az első felvonást értettem, a másodikat már nem tudtam követni. a film pedig a könyvhöz képest kicsit lapos, de nagyon bájos.

egyébként meg sok balassi.
extrémebbnél extrémebb pózokban fotózom a csigákat (sajnos csak külön-külön, egyáltalán nem vesznek tudomást egymásról), dögönyözöm a macskát, mesélek a húgomnak, fényképeket mutogatok anyának, és persze szörnyen sokat eszem közben. (és így is állandóan farkaséhes vagyok.) aztán majd egész héten belegebedek a tanulásba. megéri-e, ki tudja.

2009. november 21.

ahogy dürmögött a gurulós bőrönd a járdán, ahogy zökkent a betonlapok illesztékénél, ez a részben általam keltett zaj definiált csupán, csak ezen keresztül léteztem a ködben, az őszben, a vidékhidegben, ezen a szentségtörésen át kerültem bele a világba. köszönni kellett volna, de nem engedte a torkom, csak az ajkaim mozdultak.

mindenesetre itthon most szerencsére az élet konkrét, valóságos, és almás palacsinta-ízű.

2009. november 20.

mindenesetre anyu kitörő örömmel fogadta, hogy mégsem leszek tanár, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint.
akkora köd van, hogy a szentgellérten bemondta a negyvenkilences vezetője, hogy "a villamos nem megy át a hídon", és inkább elvitte a zúgolódó utasokat a Batthyányra. abszolút igaza van, ha nem jártam volna reggel a túlparton, én sem hinném el, hogy Pest még létezik.
a szobában nem annyira jó, itt nem tudok tanulni, ezért gondoltam, keresek egy világos, csöndes és meleg helyet, tehát lejöttem a sötét, zajos és hideg társalgóba. mondjuk van olvasólámpa, az ablakokat be lehet csukni, az emberek (akik a zajt okozzák ugye) pedig a mindennapi élet elengedhetetlen kellékei, legalábbis mintha ezt állítaná a világ. egyébként is... néha elég szórakoztatóak tudnak lenni.
(meg mondjuk felrakják a plakátot, meg ilyesmi.)

2009. november 19.

van márványsajtos vajkrémem, babarózsaszín tintapatronom, mi kell még. (a fogyasztói társadalomban az ember különböző fogyasztási cikkekben találja meg a boldogságot. legtöbbször a csokiban, de abban másért.)
ma voltam az OSZKban, megnéztük a nyelvemlékeket infókönyvtáron. meg amúgy találkoztam Szamárfüllel is. aztán túl kék volt az ég és túl kék volt a Duna, nem lehetett mást csinálni, négyen csavarogtunk a várban, négy bolond bölcsész (ezt persze egyikük sem fogja elolvasni, elvből, szóval nyugodtan lebolondozhatom magunkat), kőillat volt, levélillat és régiillat. ősz és tavasz között. aztán jött apa, vele is csavarogtam, bár addigra már leginkább ebédelni szerettem volna. szép környék ez, na.

(azután véletlenül vettem hetven darab sötétkék tintapatront.)
azt mondd meg, Antoine, mi az, hogy változás, gondoltam, éppen itt az ideje, egyszerű az egész, csak elhatározás kérdése, életmódváltás, szemléletváltás, csere, csere, csere, nem kell itt akadékoskodni, meg maradinak lenni, egy próbát mindenképpen megér a dolog, legfeljebb nem jön be, most mit húzom a számat, azt hiszem, lehet így élni?
de hiába, ma sem vettem kiflit zsömle helyett. egyszerűen idegenkedem tőle. hogy lehet azt megenni.
másfél óra scrabble a vadiúj társalgóban, hogyan töltsük el hasznosan az időnket. mondjuk nem vagyok álmos, mondjuk gondoltam rá, hogy nem fekszem le ma éjjel, és akkor tudok tanulni. nagyon meg kell tervezni ezt a holnapot, nagyon.

2009. november 18.

minden november zajos és üres
az élet hideg és narancssárga
mint beton alatt az agyagmárga

minden szó ilyenkor olyan mintha kérdés
a legapróbb mozgás magányos kísértés
(utána mintha jajszó szállna)

holnaptól hosszabbak lesznek a nappalok
ezért hát ma éjjel még egyszer meghalok
nem akarom hogy nélkülem lássatok
ma voltunk Pannival a gyengénlátók általános iskolájában, mondjuk úgy volt, hogy visszaérek utána francia zh-t írni, de eléggé elhúzódott (a 3/4 óra annak számít?). nem baj, nagyon jó volt. (a jót olyan értelemben véve, hogy például hasznos, meg tapasztalatnövelő, meg ilyesmi.) meg az is jó volt, hogy a Panninak volt mandarinja, amit egészen önzetlenül megosztott velem.

meg tőle származik a nap mondata is:
utálom a kedves fiúkat.
milyen igaza van, én is utálom.
a villamosnak behozhatatlan előnye van a bringával szemben, tekerve ugyanis nem lehet olvasni, bezzeg a villamoson, a mellettem álló hátának-könyökének támasztva a könyvet. sajnos csak ennyit engedélyeztem magamnak az irodalomra, napi két utazásnyi időt, és erről nehéz lemondani a bringa kedvéért.
(de holnap bicikli lesz megint, csak ne essen.)

2009. november 17.

félelmetes, mennyire elveszek a részletekben. mit érdekel engem az egész maga. mindenki bútorokat tologat, asztalok, fotelek, székek, létrák és kacsaúsztatók változtatnak helyet, én pedig felszaladok csavarhúzóért, hogy fel ne sértse valaki térdét az egyik asztalból kiálló két csavar, a hátsó falat tervezzük, befedjük ÉS-sel az egészet, befestett ÉS-sel, én pedig leszaladok az antigonés plakátért a földszintre, mert az nagyon jól mutatna a szemközti falon egy bizonyos ponton.
nyelvészeti proszemen kettétört a töltőtollam, úszott minden a tintában, gondoltam, jól indul ez a nap, de aztán végülis amikor zárás előtt öt perccel berobogtunk a nyelvészkönyvtárba, feltéptük az első könyvszekrény ajtaját, fellapoztuk az első kezünkbe akadó szótárt, aztán kirohantunk, hogy ne bent nevessünk, mert nem illik, az azért vicces volt. meg utána megkérdezte a könyvtáros néni, hogy mi volt olyan humoros (kedvesen kérdezte, mert a nyelvészkönyvtárban jó fejek). és ő sem tudta. hogy a magyarban csak egy szó van, ami tyé betűvel kezdődik, a tyúk. (meg a tyúkanyó, tyúkeszű, tyúkól, de ezek mind a tyúk származékai. meg van az, hogy tyűha, de az indulatszó.)
aztán volt francia civilizáció, a mai óra egész jó volt, végig értettem, szóval tetszett, meg minden, aztán a végén nem gondoltam át rendesen a helyzetet, és jelentkeztem francia színjátszóra az új lektorhoz, aki lány. mert...
aztán lementem a társalgóba, tologattunk bútorokat. klassz lesz ez. tényleg. csak.



(szerencsére elég egyszerű szövege van.)

Al di Meola, Paco de Lucia, John McLaughlin



(sok mostanában a zene, észrevettétek?)

2009. november 16.

mit képzelek magamról, ki vagyok én, mi vagyok én, mit akarok, kire várok, mire várok, hova megyek, honnan jöttem, mit akarok, mit nem akarok, mit szabad, mit nem szabad, mit lehet, mit nem lehet, hogyan szabad, hogyan lehet, hogyan nem lehet, hogyan nem szabad, miért nem lehet, miért szabad, ki, mi, hol, mikor, miért, mit csinált, tényleg csak ennyi kérdés, de lehet, hogy csak amiatt van, mert megette az este az utcát, az egész világ narancssárga fénykörökbe sűrűsödött, azokon kívül semmi, semmi, semmi, de az is lehet, hogy inkább minden, és ez a mindennapi novemberízű bizonytalanság annyira, de annyira, de annyira magányos, hogy azt csak megkérdezni lehet.
ma voltam színházban a lánnyal, akivel mostanában levelezni szoktam a kevésbé érdekes órákon (legyen röviden M.), megnéztük a Nyugatot, elképesztően zseniális volt, köszi neki, hogy elvitt. nézze meg mindenki, aki tudja.

előtte az álomfogókkal voltam, ha valaki könyvet akar kiadni, akkor itt megteheti, ez volt a reklám helye, utána meg lementem a filmklubba, mert még mindig nem volt kedvem tanulni. most már azért van, ha már így elvesztegettem ezt a hétvégét is.

most keresek gyorsan egy másik fiút, akiért rajongani akit szeretni lehet.

6:3


nem bánom, hogy megnéztem, de nem fogom újra. idegesített Eperjes. (az nem furcsa nektek, hogy a képernyőn ott mozog, énekel és beszél Cseh Tamás, egyébként pedig már nyár óta az örök vadászmezőkön indiánozik?) utána társalgót tervezni jó volt, szép lesz ez egyszer. úgy szeretném, ha nem rúgnának ki a koliból.

2009. november 14.

sebesre haraptam a csuklóm, hogy észhez térjek. lehetne néha minden egy kicsit egyszerűbb, és kevésbé bánatos.

#1278

lakik bennem egy elvarázsolt királykisasszony, néha összefutunk a szívem valamelyik pitvarában, amikor egyszerre jut eszünkbe leugrani kakaóért. ő fiúkról beszél ilyenkor, én pedig beadatlan dolgozatokról. túlságosan kedvelem ezt az elvarázsolt királylányt ahhoz, hogy eláruljam neki: soha nem jön érte senki.

sulinet

lehet, hogy kevésbé érezném ramatyul magam, ha nem kezdeném tizenötödjére is újra a foglalkozást, amit rendszeresen töröl az sdt kíméletlen tananyagszerkesztője. azt hiszem, kevésbé érezném hiábavalónak ezt a szombatot, ha nem az imént veszett volna el sokadjára is az egész napi munkám.

2009. november 13.

bizonyára valami gond van velem, gondoltam, ahogy hazafelé sétáltam a bajcsy-zsilinszkyn, jól éreztem magam a többiekkel, egyszerre mégis megszédültem, fájni kezdett a fejem a zajtól, úgy éreztem, hogy egy percig sem bírom tovább, aztán szinte azonnal megbántam, de nem mentem vissza, vettem egy almát (zöldet, édeset, a ragacsos lé végigcsorgott az államon, az ínyem felszakadt, véres lett az alma, csutkáig rágtam), sétáltam, hagytam, hogy az enyém legyen az ősz, teljesen az enyém, belélegezzem, belekerüljön a vérembe, beleépüljön a csontjaimba, befészkelje magát a hajam szálai közé, vissza kellene menni, emberek közé, gondoltam, meg hogy ma délelőtt is emberek között, délben is, délután is, este is a koliszobában, hadd legyen ez a fél óra csak az enyém, amíg csatangolok a városban, leveszem a maszkjaimat, egészen könnyű vagyok és egyszerű, buszra kellene szállni, messzire menni, és három év múlva írni egy levelet, hogy jól vagyok, anya. (tisztelem annak a bátorságát, aki el mer menni, akár csak egy nyárra is, én maradok a langyosvízben. pedig langyosvízben nincs élet, művészet sincs, vegetálás van. az meg minek.)

(amikor a díszdoktorrá avatás végén elénekelték a gaudeamus igiturt, nem csak az én vállam rázkódott a visszafojtott röhögéstől. valaki szóljon már nekik, hogy keressenek más egyetemi himnuszt, vagy mit, mert ez már lecsúszott a gimis ballagásokra.)

2009. november 12.

a zörej a zönge akusztikai szerkezetére szuperponálódik, mondta a fonetika-tanárnő, én meg ismételgettem, hogy ez a bölcsészkar, ez a bölcsészkar, a logaritmikus decibelskála egy másik létsíkon hangzott el, és nem fognak tőlünk membránra gyakorolt nyomáskülönbséget számonkérni.

Erdős Virág: Elmondanám ezt néked, ha nem unnád (részlet)

Keresheted őt, de nem leled, hiába.
Én állok minden
garzon ablakába,
igaz, hogy már kicsi rám,
de az a pötty
a pizsamám,
felettem az üres ég,
és úgyis minden
hülyeség.

meg el akartam még mondani, hogy milyen jó, hogy Pázmány megalapította az egyetemet, és ezért holnap tanítási szünet.
ma meglátogatott a nagynéném (apa féltesója), ő a legnormálisabb az egész családban. alaposan kibeszéltünk mindenkit, és azon gondolkodtam, hogy majd ha a Beskó lánya egyetemista lesz, én is elviszem-e cukrászdába egyszer. (apa meg a nővére között kb. annyi van, mint a Bese meg köztem.) meg azon is, hogy heten vagyunk, babonás szám ez, kivel mi lesz. hagyjuk-e elkallódni egymást.
a nap legjobb híre, hogy francia nyelvtanon elfogyott a számonkérésre fordítható időkeret. (na jó, a ZH sem volt olyan rossz.) aztán finnugor után elmentem vásárolni, ha most engedélyezve lennének a kommentek, akkor megkérdezném, hogy lehet-e valahol a környéken színes tintapatronokat kapni. ragyogóan süt a nap, és szikrázik a fény, ki is ülök a gesztenyefák alá latinozni.

Péterfy - Vámpír

Előző életemben denevér voltam,
nappal aludtam, éjjel éltem én.
Amúgy nem szeretem különösebben ezt a számot, sőt Szigeten a PB koncert annyira rossz volt, hogy nem bírtam végighallgatni. (a mélypont az volt, amikor azt mondta, hogy akinek nincs kit megcsókolnia, az egy lúzer. ez nagyon mélyen érintett, nem részletezem.) szóval csak azért mutatom, mert nekem is kb. ekkora karikák vannak a szemem alatt. szerencsére ötletem sincs, hogy miből is írunk holnap franciából, ezért még lapozgatom egy kicsit a könyvet, és alvás.

2009. november 11.

furcsának fog tűnni, de ez az idő odakintről még mindig barátságosabb, mint idebentről. odakint legalább őszillat van, ha fagyos is a levegő, tarka esernyőkavalkád, súlyos szagú vászonkabátok, és valami bizalmas összepillantás a villamoson vadidegenek között, hogy igen, kutya egy idő van. idebentről úgy tűnik, mintha a természet egyetlen határozott intéssel el szeretné pusztítani önmagát, hogy "bocsi, ez nem jött be".
fénymérgezést fogok kapni. a fájdalom az orrnyergemtől indul, a két szemem között megy fel a homlokomig, ott elindul hátrafelé, egyre tompábbá válik, lüktet a dobhártyámon, aztán hátul lecsúszik, szorongatja a torkomat, nem úgy, mint a sírás, hanem egészen, nyelni sem tudok tőle. már régebben is gondolkodtam rajta, hogy vámpír vagyok, otthon sosem húztam ki a függönyt, a nagyvillanyt sosem kapcsoltam fel, ha van egy állólámpa valamelyik sarokban, ami alapfényt ad, plusz egy asztalival megvilágítom a könyvet, füzetet, az tökéletesen elég, úgy érzem jól magam. az egyetemen persze egész nap vibrál a neon, aztán itt is ég a szobában a lámpa, szerintem teljesen fölöslegesen, a számítógépezéshez csak háttérfény kell, nem tomboló, vad világosság. úgy érzem magam ennyi fényben, mintha üldöznének.
ma véletlenül IPÁban jegyzeteltem kommunikáción, de legalább a fonetika ZH nem lett rossz, szerintem csak egy hibám lesz, franciából (fordításon) meg sajnos nem írtunk, ami komoly lelkiismereti gondokat okozott nekem, mert már kitaláltam, hogy akkor megírjuk azt is, én meg 2 ZH után mit is csinálhatnék, elmegyek vacsizni, úgysem ettem szombat óta főtt ételt, aztán nem megyek be sem az Antigoné előadásra, sem kétnyelvűségre, szóval ilyen görbe estét csapok, és készülök a holnapi ZH-ra. meg tanulok latint, mert abból is írunk. aztán amikor végülis elmaradt a ZH, mert elfelejtette a tanárnő, akkor felborultak a terveim, hogy így igazán nem tehetek engedményeket magammal szemben, de szerencsére legalább jól elhúzódott az óra, az ember félórás késéssel nem megy be egy ókoros előadásra, még akkor sem, ha érdekli, aztán enni is voltam, meg aludtam is, bár csak rosszabb utána.

2009. november 10.

lakótársak vagyunk, nem? - kérdezte A, a szobatársam, és bejelölt iwiwen.
miért van, hogy csak este tör rá az emberre a magány, amikor a padokat vastagon borítják a zöld-sárga levelek, a nedves járda csillog, és a félhomály egyesével burkol be minden embert, elválasztva őket a többiektől. mintha sötét üvegen át néznéd a világot, pont olyan. üvegbura alól. nappal vidámság van, virágok a gumicsizmámon, nem félek a pocsolyáktól, kakaóscsigát majszolok, és könyvet olvasok a villamoson. de estére...

(Hova tűnt el ez, én kicsi giccsem?)
Talán tulajdon létezésemnek közvetett bizonyítékát látom benne, hogy nem nézett keresztül rajtam - nem abban az értelemben, hogy "vagyok valaki" a szemében, hogy talán "hallott valamit" valamilyen megbeszélésen, vagy mit tudom én, küszöbön álló előléptetésemről, vagy más efféle -, hanem egyszerűen: hogy vagyok, létezem, valóságos vagyok, olyan, mint bárki más.
/Rakovszky: A hajnalcsillag éve/
úgy látom, neked tényleg rossz kedved van, mondják, pedig ez tulajdonképpen nem is igaz. csak magammal van ilyenkor bajom, semmi mással. dehát ezt mégsem mondhatom. (miért üt ki napokra egy visszautasítás. nem jó ez így.)

2009. november 9.

amikor azt mondta a végén az olasz lektor, hogy sajnos nem beszél elég jól franciául, ezért angolul kérdezne, nagyon-nagyon szörnyen éreztem magam. Nabokovot kellene olvasni. sajnos egy szót sem értettem az egész előadásból, illetve ha néha mégis, akkor nagyon örültem.

egyébként elképesztően szédülök valamiért, mintha valaki kását kevergetne a fejemben.

ezt dobta mára a naptár

Mindenesetre az irodalom a csapda, amely foglyul ejt. Pontosabban az olvasás. Az olvasás mint kábítószer, amely kellemesen elmossa a rajtunk utalkodó élet kegyetlen körvonalait.
Kertész Imre ma nyolcvan éves.
(meg ma van Gyulai Pál halálának 100. évfordulója, Radnótiénak pedig a 65. csak hogy ne érje szó a ház elejét.)

2009. november 8.

olyanná szeretnék válni, akivel magam is szívesen beszélgetnék.
kicsit elszédültem, pezsgőt éhgyomorra, érzem, ahogy kúszik lefelé a mindenféle csöveimen a gyomromba, ott tombol, övé az egész, kicsit rosszul érzem magam. pedig mást nem is ittam. (megnyertem a tegnapi akadályversenyt, magam lepődtem meg rajta a legjobban, azért kaptam sört, de szétosztogattam, azt nagyon nem szeretem.) azt hittem, amikor elkezdődtek a keringők, hogy végig majd állok a szélén, és senki de senki nem kér fel, aztán persze hamarosan jöttek a fiúk, zavartan vihogva lépegettem, még keringőzni sem tudok, úgy kapaszkodok mindegyikbe, hogy el ne essek, aztán Matteo hajlandó volt egy csomó időt meg türelmet rám szánni (köszi), onnantól jobban ment. a széttáncolt cipellők volt sokáig a kedvenc Grimm-mesém, de sosem értettem, hogy lehet széttáncolni egy cipőt. ezt azért bánom, a magassarkút, ebben ballagtam. (nem is értem, mi történt, hiszen mezítláb táncoltam.) azt mondtam Matteónak, hogy én hiszek a boldogságban, ez definícióért kiáltott, és annyira elszomorodtam önnön boldogságdefiníciómtól, hogy muszáj volt feljönnöm.

2009. november 7.

álomból ébresztettek, órák óta fáj a befejezetlen történet hiánya. ezt az álmot nem fogom tudni folytatni, csak a rosszakat tudom. (a rosszak nyomasztanak egész nap, este folytatom, és jóvá válik, vagy legalább kevésbé nyomasztóvá.)
úgy szeretnék inni egy bögre kakaót, mondtam két állomás közt a második emeleti lányszárnyon, mert már sem kakaóm nem volt, sem tejem. már többen mondták, hogy ez egy kollégium, a kívánságokkal óvatosan kell bánni, mert könnyen meghallgatásra találhatnak. mmm, köszi.
bájos bölcsészlány, mondják a felsőbbévesek, meg hogy éhen fogok halni, de szerencsére a fizikusoknak is ezt mondják. az informatikusoknak nem.

nem szeretném, hogy ez lenne rólam a...
mind máshonnan jöttünk, ezért mindenki egy picit máshogy énekli a márminálunkbabámat. ebben ez a szép. az ország legnagyobb sörnyitója (a Citadella) is szép volt, éjfélkor lekapcsolták a lámpákat, köd volt, esett, és gyertyafényben próbáltam kihúzni a dugót a palackból. az, hogy beázott a Tisza, és ráfagyott az ujjam az üvegre, elképesztően hatékonnyá tett. gólyanapok vannak, énekeljük a kolihimnuszt lefelé a hegyről, hallgatjuk a legendákat, a legtöbb úgy végződik, hogy és akkor megőrült.

úgy szeretném, ha nem buknék meg franciából, és nem rúgnának ki. ma pl. akartam tanulni, amikor visszajöttem a reggel nyolcas órámról, de úgy éreztem, mintha valaki megette volna az agyam, és sajtkrémet nyomott volna a helyére.

2009. november 6.

ma (véletlenül) letéptem magamról a melltartót. vad életet élek, na, erre szoktam gondolni akkor is, amikor nem alszom.
ma este a koliban egy magas sámlira (hokedli az, nem sámli, a sámli alacsony, ez Sebinek is szól, ha esetleg erre jár) állva ismételgettem, hogy megpinázod a madarat (Petri), a hagyományok fontosak, előtte asjulikeittal beszélgettem a blogokról (mármint kifejtettem, mennyi baj van vele, meg ilyeneket), utána meg üvöltöttem, hogy nem mosol bugyit hogy tiszta, meg mintha táncoltam volna Matteóval, legalábbis volt valami ilyesmi szándékunk, de inkább elvont dolgokról beszélgettünk a táncparkett közepén, miközben ordított a Franz Ferdinand. na jó, ugráltunk is néha, de ez a táncos dolog nekem sosem ment.

mindenesetre ugrálni nagyon jó volt, pontosan ez hiányzott az életemből, hogy üvöltsem a kispált, és rázzam a fejem franzferdinandra. gáz, hogy az egyetemi bulik csütörtökönként vannak, nekem meg péntek reggel nyolctól francia.

2009. november 5.

ez a Fodor András nem volt egy semmi fickó, ma szóba került bev.ir.tanon. a honlapján még az is fel van sorolva, hogy mikor hol volt kocsmázni a költőtársakkal (iTTiVOTT Gyűjtemény). bizonyára azért ilyen szimpi nekem, mert egyértelműen grafomán.

meg az szerintem tegnap volt, kedden tehát, hogy a szabóervinben kilencvenötös népszabit kértem ki a raktárból, lefűzött archívumot, Háy János interjúért, aztán persze belefeledkezdtem. Király B. Izabella, a Magyar Érdek Pártja nevében nyilatkozta kilencvenötben, hogy követeli a trianon előtti határok visszaállítását, és azonnal megteszi a szükséges lépéseket. és úgy gondolja, hogy ez reális. olyan stílusa volt, hogy rákerestem, hol van most ez a nő (ez a párt), hát . még a patlamentben is felszólalt, hát az üt. (tudom, ez a nő már lejárt lemez, de én akkor még csak hat éves voltam.)

egyébként reklámoztak laptopot (!), 10"-eset, annyiért, mint most én vettem az enyémet. de annak még fekete-fehér volt a monitorja, és nem Vistát, hanem 3.1-et raktak rá a boltban.
bolyongtam a romanisztikai intézetben, arra gondoltam, hogy olyan ez az egész, mint Pelevin egy beszívott látomása. azt hiszem, ha még kevesebbet alszom, jönnek a hangok is, de azt inkább nem próbálom ki.
milyen furcsa éjszaka is az egyetemen lenni, mondta L, hogy lenne már éjszaka, még csak háromnegyed öt van, mondtam én, de ebbem igazából egyikünk sem hitt. odakint esett, azt sem hittük el. a gmailnek sem hittem, a gmail szerint hó fedi budapestet. becsszó hogy nem.

2009. november 4.

nem tudom eldönteni, mennyire lkegyek dühös magamra, fáradt vagyok az ilyen bonyolult érzésekhez, mint a boldogság, a düh vagy a szomorúság. de mivel nem feküdtem le, volt időm reggel bemenni a boltba reggeliért, ez ilyen valamit valamiért dolog.
amikor nagyritkán lefekszem aludni, azon szoktam gondolkodni, hogy vajon melyik mókás kedvű tervező rakta az Ébresztő-t a kedvencek közé.

Lovasi[nagykötőjel]Lackfi


Taszigálom, toligálom
a szorongást szerteszét
jaj, kedves olvasóim, a nem kommentelés nem miattatok van, hogy valaki beszólt volna, vagy ilyesmi, csak egyszerűen én érzem úgy, hogy máshogy működnek mostanában bennem a dolgok, mint ahogy működniük kéne. erre lehet, hogy pont Nap kérdőíve ébresztett rá, de az is lehet, hogy más. [nem, igazából csak arról van szó, hogy a legmenőbb bloggereknél, (pl agnus) nem lehet kommentelni.]
a blog ilyen magambatekintő műfaj, de most kicsit mélyebbre kellene néznem, arra meg pont nem jó.

2009. november 3.

szerintem tapsot érdemlek, ébredés után fél órával már proszemen ültem. (tegnap este ébredés után három perccel pedig francián, de akkor csak a koliban kellett leszaladni 4 emeletet.)

2009. november 2.

ne lőrincézz, mondom én, pár év múlva talán azt mondjuk, hogy ne balázsgézázz, ne grétsyzz, és arra gondolok, hogy a nyelvészet olyan, mint a matematika (M.A.), és hogy a korpusztervezésnek vannak olyan lépései, amelyek leginkább egy ötödfokú egyenlet megoldásához hasonlítanak. (M.A.) az idézetek nem szó szerintiek persze.
az életem a francia körül forog. jelenleg kevés nyomasztóbb dolgot tudok elképzelni, mint egy franciaóra. (jó, rangsor például van, ami ma volt, az a legkevésbé nyomasztó, a pénteki meg a leginkább.)
nem tudok ezzel mit kezdeni, hogy ilyen gyakran előkerül, hogy "ja, a te családod nem értelmiségi?" kit érdekel, kinek voltak tanárok, orvosok, jogászok a nagyszülei, a szülei. engem ugyan nem. (van persze pótolnivaló, és gyakran nem találom a helyem. ez persze rám általánosan jellemző.)
még csak most ért véget a szünet, máris utálom az egyetemet, illetve ez így nem igaz, a mai nap pl elég jó volt, de a holnapitól máris görcsben van a gyomrom, meg eleve annyi értelmetlen feladatot kell csinálnunk, értem én, hogy ez bevezető félév, de azért mégis.
ez a szünet csak arra volt jó, hogy utána lelkifurdalásom legyen, mert nem használtam ki jól. azért nem bánom, hogy most játszottunk egy Bang!-et, olyan szobanövény itt mindenki, mondta P.

Harcra fel!

a libsibolsi hazaárulók ellen. Azt hiszem, kezdhetünk könyveket tanulni, mint Bradburynél.

(Te mit választanál? Melyik lenne az a könyv, amit megtanulnál?)

2009. november 1.

lemostam a tükröt, a mikrót, a hűtőt, letakarítottam az asztalokat, elmosogattam mindent, kiporszívóztam a bútorok mögött, csak hogy ne kelljen tanulni, meséltem A.-nak. ő azt mondta, hogy jé, mintha kiskutyám lenne, és elsétált, a porszívóm lomhán kullogott utána. szomorú vasárnap.
olvasom a nyelv és nyelveket (pendrájvon, fejezetenként viszem át a gépemre, mert a közös gépről valamiért nem enged fel a belső kolihálózatra, amire viszont az én gépemet igen, szerencsére mindkettőt, erre akkor jöttem rá, amikor azon gondolkodtam, hogyan oldom meg az adatátmentést, amikor az új gépen cd meghajtó nincs, a régi meg nem veszi be a pendrájvot), rendkívül szórakoztató. na de azért az a példa, hogy "Olgi dögöljön meg", az azért erős volt nekem.