Ehelyett az interpretációt elősegítendő először a Háy-próza utóbbi tíz évének poétikai elmozdulásait vizsgálom, majd a kötet referenciális és fikcionális viszonylatainak összjátékán keresztül a jelentősebb struktúraképző alakzatokat vázolom, teszek egy testpoétikai kitérőt, végül a mű kanonizációs esélyeit latolgatva fogalmazom meg az olvasás során felmerült kérdéseimet.írta Baranyák Csaba az Alföldbe. én meg nem olvastam el. (illetve a poétikai elmozdulásokat igen, a referenciális és fikcionális viszonyokat is, aztán átlapoztam a kanonizációhoz, mert a testpoétikai kitérő elég durván hangzik, akármi is legyen az, és úgy döntöttem, hogy mivel szerinte A gyerek nem kerülne bele a kánonba, nem is érdekel, mit írt róla a köztes néhány oldalon.) szóval örülök, hogy nem annyira volt tele a fejem mindenféle irodalomelméleti belemagyarázással a beszélgetés előtt. (nyilván nem lehet ilyet mondani, hogy a legjobb kortárs magyar író. de a legemberibb.)
(a legjobbat mégsem ő mondta, hanem GT, hogy a demokráciát úgy értelmezik a magyarok, hogy mondhatsz mást, hülye vagy persze, de nyugi, nem lövünk le.) meg az is nagyon igaz, ezt mondjuk én is gondoltam közben, meg gondoltam már régen is, hogy kívülálló nincs is igazán, mert mindenki kívülálló, csak vannak, akik úgy csinálnak, mintha nem lennének azok, úgy tesznek, mintha összetartoznának, ez egyébként képmutató dolog, és nagyon törékeny. persze az is lehet, hogy ez önáltatás, azt gondolni, hogy nem csak én vagyok magányos, hanem permanensen az mindenki más is.
(köszi Gy.-nek, a szobatársamnak, hogy hét óra ötvenkilenc perckor még megkérdezte, hogy amúgy A gyereket nem viszem le dedikáltatni? amúgy írt dátumot, még nincs is olyan dedikált könyvem, ahol írtak volna, egyszerűen nem szoktak, kellemes meglepetés, amúgy elrontotta, és holnapi dátumot írt, még kellemesebb.)
Megjegyzések