mit képzelek magamról, ki vagyok én, mi vagyok én, mit akarok, kire várok, mire várok, hova megyek, honnan jöttem, mit akarok, mit nem akarok, mit szabad, mit nem szabad, mit lehet, mit nem lehet, hogyan szabad, hogyan lehet, hogyan nem lehet, hogyan nem szabad, miért nem lehet, miért szabad, ki, mi, hol, mikor, miért, mit csinált, tényleg csak ennyi kérdés, de lehet, hogy csak amiatt van, mert megette az este az utcát, az egész világ narancssárga fénykörökbe sűrűsödött, azokon kívül semmi, semmi, semmi, de az is lehet, hogy inkább minden, és ez a mindennapi novemberízű bizonytalanság annyira, de annyira, de annyira magányos, hogy azt csak megkérdezni lehet.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.