Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: november, 2010
már második napja nem voltam egy órámon sem. (de nyitásra a könyvtárban voltam, talán ez is valami.)
fodor ákos: három negatív szó nincs semmi baj  nem is tudom, mit csináljak. (dehogynem tudom. most recenzió, aztán szerki, szerzői életrajzok és szemináriumi dolgozatok. az életem meg az életem összeegyeztethetetlen egymással.)
ez egy csodálatos nap, reggelre majdnem 39 fokos lázam volt (ez amúgy rendkívül meglepő, mert a) sosem vagyok lázas b) egyébként kutyabajom, még náthás sem vagyok igazán, csak szétrobban a fejem), és így egyetlen órámon sem voltam bent. (és nem beszéltem egész nap az égvilágon senkivel, de ez nem annyira ráz meg . )
advent van, szerencsére jött a hó, így igazán lehetett érezni. várakozás.
amikor kislány voltam, még tudtam, hogy a Kossuth szoborra minden nap ugyanaz a csapat galamb repül rá. mára elfelejtettem, hogyan kell megkülönböztetni a dolgokat egymástól.
úgy néz ki, nem úszok meg félévet kérdőív nélkül. (ahogy senki; kicsit olyan, mintha minden nap legalább két ismerős kérdőívét kellene kitölteni.) ha esetleg van valaki, akit érdekel (vagy ha nem is érdekli, jó fej), íme . (elvileg gimiseknek meg egyetemistáknak szól.)
az én gyerekeim a te gyerekeid az ő gyerekei a mi gyerekeink a ti gyerekeitek az ő gyerekeik. szeretnék egy bölcs nagyapát. (romantikus, amerikai filmeket és kakaót. elkészült beadandókat. jeles vizsgákat. meg még olyan dolgokat is, amikről nem lehet beszélni.)
abszolút vizsgaidőszak-illat van. csodálatos.
vastag, orosz regényeket akarok olvasni, mint Szonyecska, mert ami azokon túl van, az valami borzalmas. és még ez rá a legenyhébb szó. nagymosást szerettem volna, de a koszos víz valahogy belekerült a vérembe, és már egészen átjárta a testem. a telefont ezentúl kikapcsolva tartom, valaki öleljen át, ha lehet.
sajnos vesztettem, nem győztem le a sárkányt, s így nem jutottam hozzá a kincset érő pecséthez. meg a fele királysághoz. (egy idő után hirtelen szükségem lett arra, hogy megnyugtasson valaki: nem én vagyok valószínűtlenül ügyetlen, amiért még egy pályázatot sem tudok leadni.)
Vladimir: (...) Addig csináljunk valamit, amíg alkalmunk van rá! Nincs mindennap szükség ránk. Ha utánagondolok, tulajdonképpen nincs is szükség ránk, mások éppúgy megtennék, amit mi, ha nem jobban. (...) De ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk, akár tetszik, akár nem. Ragadjuk meg az alkalmat, amíg nem késő. Legalább egyszer legyünk méltó képviselői ennek a fajzatnak, ha már szerencsétlen sorsunk közéjük vetett. a jelek szerint ez az életfelfogásom. sajnos gyakorlatilag állandóan félek. (és ezek az éjszakák! itt, ahol egyedül is vagyok meg nem is lehetek egyedül.) azt hiszem, itt vannak a dolgozatleadási határidők.
ez a blog meg pont ma 3 éves, van rajta 2004 publikált bejegyzés, egyébként semmi érdekes.
megnéztük a Harry Pottert, borzalmasan átfagytam, zárásként összetörtem a telefonom, és még mindig nem tanultam semmit. rendet kell raknom, így minden olyan valószínűtlen. a holnap délelőttől pedig egészen egyszerűen rettegek, meg kell küzdenem a bürokrácia sárkányával, és eddig mindig én vesztettem. (ráadásul nem is nekem kell megküzdenem, én csak Rosencrantz vagy Guildenstern vagyok, nem eléggé tudatában önmaga lényegtelen voltának, és nem is sejtve az értelmét annak, amit tesz.)
úgy érzem magam, mint Rosencrantz és Guildenstern . azért remélem, holnap nem a saját halálos ítéletemmel kell besétálnom az EHÖK irodába. ki tudja, mi van abban a mappában. (ma szerintem láttam a könyvtárban egy kedves bloggerlányt, de ezekkel a bloggerlányokkal az a baj, hogy nem ismerjük egymást személyesen, úgy meg hogy menjen oda az ember.)
– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak tanulás közben, de segítenél lemérni ezzel a sállal, hogy hány ágy férne ebbe a terembe? – ??? Ez a felújítás, na, ez borzalmas lesz.
az előbb egy csomó szinte ismeretlen ember a kalapácsommal meg a rajzszögeimmel felszögezte a lepedőm a társalgó falára. most egy kicsit furán érzem magam.
abszurdnak tűnt, hogy én ezt a butaságot olvasom, amíg mások szomorúak vagy boldogok. még mindig abszurdnak tűnik. (hogy lehet egy 16. századi könyvről recenziót írni?)
már az ókori görögök is megmondták, hogy azok a nők, akik nem használnak hajsütővasat, tudatlanok. (azért jó ilyesmit olvasni, amikor éppen próbálom kitalálni, mit kezdjek a hajam többi részével, hogy passzoljon a frufrumhoz, amit rendkívül hülyén levágtam a hétvégén. mármint igazából arra jutottam, hogy mások fején el tudnám ezt képzelni, kicsit kevésbé cikkcakkosan, úgyhogy tényleg igazán velem van a baj.)
legyen ez egy fogadalom. (de most már igazán szeretnék találkozni a családtagjaimmal, akár külön-külön, akár egyszerre.)
gyógynövényes altatótea helyett véletlenül ébrenmaradós teát készítettem, de szerencsére ez sem segít. sajnos az, amire a testemnek van szüksége, meg az, amire a szellememnek, köszönőviszonyban sincs egymással. kellett ez az egy nap szünet, most viszont gyógyuljak meg gyorsan, különben csúnya világ lesz.
csodálatos dolog betegnek lenni, ki sem dugtam az orrom a koliból egész nap, a barátaim hoznak nekem csokit meg lázcsillapítót, az izgalmas és hasznos órákhoz pedig elég lecsattogni az alagsorba. (mondjuk így lázasan azoknak sincs túl sok értelme [értelmük?], de már eleget hiányoztam.) mondjuk ha ez így megy tovább, gyógytea-mérgezésem lesz.
hát, a jelek szerint papírkutya vagyok.
ma valahogy véletlenül voltunk a sátorkőpusztai barlangban (és még ki is tudtunk mászni belőle, ha hason csúszva is), aztán be akartunk sétálni Esztergomba, mert ha már ott vagyunk, nézzük meg a várost (én mondjuk láttam már néhányszor, de nem volt mindenki esztergomi, meg egyébként is szép, ősszel a legszebb, meg télen, tavasszal és nyáron is), de sajnos másfél óra (feszített tempójú) séta után, amikor végre elértük a Tescót, már senkinek sem volt kedve semmire. kár. (én mondjuk élveztem a sétát, folyamatos mozgáshiányom van úgyis, de a többiek miatt kicsit lelkifurdalásom van.) aztán viszont annyi dolgom lett hirtelen (méghogy hirtelen! a folyamatos naplopás, hajjaj), hogy nem is tudtam lemenni Wagnert nézni, igazán szomorú. (illetve lemenni lementem, de nem maradtam túl sokáig.)
ez a vezetőképző határozottan jobb és hatékonyabb volt, mint előre gondoltam (ez azt jelenti, hogy nem nyávogtam folyton, hogy haza akarok jönni, és nem akarok ijesztő, részeg idegenekkel összezárva lenni, hanem valamivel több mint 24 órát kibírtam), ráadásul rendkívül finom vacsorát meg ebédet kaptunk. és még a kolHÖKös póló is nagyon menőn néz ki. (szakmailag pedig megbeszéltük a szakkollégiumokkal, hogy megváltjuk a világot. de előtte alszunk egyet.) most meg öt informatikussal beszélgetek egyszerre gtalkon, de sajnos egyikük sem akar megtanítani php-ben programozni. (viszont mind az öt olvassa a blogom, legalábbis időnként.)
a D épületben vannak a legkülönösebb feliratok, a P6-osban borzasztóan hideg van, az esztétika tanszéken furcsán nyílnak az ablakok. (a félév során eddig belépéskor mindig az ablakhoz siettem, megpróbáltam kinyitni, aztán álltam egy kicsit, és úgy csináltam, mintha csak nézelődnék, hogy a többiek ne lássák, milyen analfabéta vagyok gyakorlati kérdésekben. na de most! most lenyűgöztem volna az egész csoportot, ha nem csak a tanár meg én lettünk volna ott időben.) aztán amúgy voltam könyvtárban is, és úgy válogattam a könyvek között, mintha lenne időm olvasni, boldogító és megnyugtató érzés volt. most pedig felszállok egy vonatra, és elmegyek kolHÖKös vezképzőre, amit még én sem tudok egészen hova tenni, de majd meglátjuk.
sajnos folyamatosan beszélni szeretnék, sajnos borzasztóan idegesít minden, amit mondok, nehéz így magammal.
reggelente mindig meg akarom jegyezni, hogy hanyadik biciklis vagyok a Kiskörúton. tegnap pont száz, azt pont megjegyeztem.
tegnap voltunk színházban, megnéztük a Cigányokat . nem is emlékszem, történt-e már velem valaha is olyan, hogy egy darab az első pillanattól az utolsóig ennyire magába vonjon, hogy minden más megszűnjön létezni, de tényleg minden más, és tényleg megszűnjön. (én a színházban is butaságokon szoktam gondolkodni, hát most így nem lehetett.) két felvonásnyi tömény lelkifurdalás. (csak lazán, csak az élet miatt, semmi különös.) utána még közönségtalálkozó is volt, ami viszont egy borzalmas műfaj, azt talán jobb lett volna egészen kihagyni. meg kellene tanulni színikritikát írni, ki kellene találnom, mit gondolok.
és ráadásul a rengeteg ide-oda biciklizésben valahogy véresre sebeztem a jobb lábszáram a pedállal, de annyira profi vagyok, hogy nem szakadt ki tőle a harisnyám. lánybarát bicikli.
van egy kis részem, amelyik a véletlenek helyett inkább valami másban hisz, és ez a kis részem azt gondolja, hogy a mai koli – EHÖK iroda – ELTE menza – EHÖK iroda – Csendes – EHÖK iroda – egyetem kör (egy óra alatt) nem egészen így alakult volna, ha nem kérdezem meg hajnalban Naptól, hogy miért ilyen kicsi a világ. a nagyobbik részem viszont, amelyik inkább a véletlenekben hisz, nagyon jól szórakozott, mert mind a hétszer kicsit máshogy mentem át az Asztórián. (mondjuk amikor harmadjára kiléptem az EHÖK irodából, és éppen munkásemberek emelgették a biciklim, akkor kicsit megijedtem, de csak azt mondták, hogy ez olyan könnyű, hogy még a MÉH-be sincs értelme elvinni . szeretem a bringám.)
szeretném azt gondolni, hogy több ruhára van szükségem, csak mert átlagosan heti egyszer próbálom indulás előtt tíz perccel felvehetően nedvesre szárítani a pulcsim egy hajszárítóval. de sajnos lehet, hogy elég lenne, ha megoldódna a collegiumi mosógépkrízis. még jó, hogy szinte március van odakint.
mostanában leginkább az emberi kapcsolatok foglalkoztatnak, az üres aluljáró a Móriczon, és a banános krémtúró. (mármint az elmaradt beadandóimon és Derridán kívül.)
amúgy még mindig nekem vannak a legjobb szobatársaim, gondoskodtak a csigáimról, amíg külföldön voltam. (mondjuk a csigáim jelenleg a jelek szerint téli álmot alszanak, de ez nem sokat von le a dolog értékéből.)
most gyorsan megírom az angolleckém, és csak aztán szembesülök azzal a ténnyel, hogy nincs élettervem. jaj. közben túllendülök azon a problémán, hogy ha semmihez sem értek, viszonylag nehéz specifikálódni. (ennél lehet, hogy mégis jobb, ha az embernek olyasmi szavak alkotják az életcélját, mint a megismerés .) de ha a munkába fojtom a bizonytalanságom  nem jön be, igazán nem értem, hogy mi. (ez a bolond, márciusi idő frusztrálttá tesz, de a szép, új csizmám szoknyához is menő.)
mindenesetre igazán örülök, hogy hazajöttünk, még akkor is, ha az utolsó néhány nap igazán csudijó volt. (és most posztolok egy kicsit visszafelé. nem tudom, hogy mit csinál a visszadátumozott bejegyzésekkel egy feedolvasó, ha megőrül tőle, akkor bocsi.)
még igen, még a szent anna-tó, ez a tündérlakta.
ma valaki hálót font körém tulajdonságokból, és ha már elég szálból állt ez a háló, akkor rárakott valami címkét, hogy mondjuk hedonista, utilitarista, meg hogy etikai relativizmus. (ezt úgy mondta, mintha a fő bűnök egyike volna. lehet, hogy tényleg az.) még szerencse, hogy ezek a hálók csak hálók, egy csomó helyen ki lehet bújni belőlük.
az első napokban igazán bodorádám, hertamüller és sütőandrás volt ez a hely, aztán lassan megszelidült, most már egészen barátságos. kinőttek a semmiből a hegyek. felkapaszkodtunk Csíksomlyóra, végignéztük a tizennégy keresztet. (mennyi templom, katolikusok, reformátusok, unitáriusok és görögkeletiek!) inkább nem gondolkodom, inkább nem gondolkodom. de ha nem gondolkodom, csak érzek, meg ha nem érzek, csak gondolkodom, ugyanúgy rossz.
nehezen tudom elkepzelni, ahogy a csikszeredai osszehasonlito irodalomtudosok zart e-vel mondjak, hogy interpretacio .
nem gondoltam, hogy amikor az idegenvezető azt mondta Marosvásárhelyen, hogy "most megnézzük a városban található összes Bolyai-emlékművet", akkor valóban ez történik majd. de olyan is volt, ami szép volt, a református temetőben pedig (mellesleg) Sütő András is ott nyugodott a Bolyaiak mellett.
még mindig a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karának az aulája, de már nem vagyok farkaséhes, mert Marosvásárhely jó város. az előbb amúgy részt vettünk egy abszurd előadáson, ahol a mieink már harmadjára mondták el szóról szóra ugyanazt, az itteniek pedig beszéltek egy kicsit az ELTE alapításáról meg Budapest nevezetességeiről. (az eddigiekről pedig posztoltam egy csomót visszafelé, mármint élesítettem az eddigi jegyzeteimet.)
(nagyon) gyorsjelentés Marosvásárhelyről, a Sapientia aulájából: farkaséhes vagyok.
ma borzasztóan gonosz voltam, emberekről mondtam rosszat a hátuk mögött, pedig nem akartam. vagyis nem szoktam akarni; mintha belém bújt volna a kisördög, vagy ilyesmi. a tordai kávé borzasztó, de a sóbánya, az valami szuper, a Székelykő gyönyörű, a kolozsvári bundáskenyér finom. ez az erdélyi út egyáltalán nem prototipikus. olyan, mint egy szimbolikus labirintus. (de az is lehet, hogy labirintuskomplexusom van. pláne, hogy a labirintus pont olyan, mint egy csiga.)
szeretem a kaptafákat, gondoltam, a gyermekkoromra emlékeztetnek, gondoltam. nem, ez nem igaz, gondoltam, sosem gondolnám azt, hogy gyermekkorom. gondoltam. (ha valaki valami egyszerű dologra gondol, az az alma. ez biztosan így van, különben azt kellene gondolnunk, hogy olvasunk egymás gondolataiban.)
most itt vagyunk Kolozsvár mellett, valami különös nevű faluban, ahova egy földút vezet fel, természetesen sajnos nincs internet, de ha lenne is, akkor is itt vannak az olvasóim is (vagy legalábbis egy határozottan körvonalazható hányaduk), és igazán nem tehetném meg velük, hogy később rengeteget kelljen visszaolvasniuk. egyébként Kolozsvár sajnos nem annyira szép, mint reméltem, az egyetem viszont elképesztően menő hely, meg a Láthatatlan Kollégium is menő (ez a magyar irodalmi szakkollégiuma a Babes-Bolyainak), izgalmas dolgokkal foglalkoznak. (és kapnak extra ösztöndíjat csak azért, mert szakkollégisták.) előtte pedig egyébként Szegeden voltunk, az ottani Eötvös Kollégiumban, és oda meg vissza voltunk tőlük, mert az ő szakkolijukban minden szinten van két mosógép, nálunk pedig másfél hete csak összesen van egy, ami egyre gyilkosabb harcokat eredményez.
meg én vagyok az a lány is, aki hamarosan (kora reggel) elindul Erdélybe, de még csak félig pakolt össze, nem tudja eldönteni, hogy lefeküdjön-e aludni, a Nibelung gyűrűjének a librettóját szeretné olvasni, de sajnos el van maradva minden munkájával. nyekk. (de ez a lány arra jutott, hogy szeret operát nézni, még úgy is, hogy csak itthon, a társalgóban, mert ahogy Alberich sárkánnyá változott, hát az...) mindenesetre nem túl valószínű, hogy lesz internet, ezért lehet, hogy ki kell bírnotok nélkülem egy egész hetet (!), meg nekem is nélkületek, amilyen szerintem már évek óta nem volt. de azért reménykedek, hátha elfogok valamelyik partner szakkollégiumban egy kósza wifit.
én vagyok A Lány Aki Mindig Kimondja Amit Gondol. (lehet, hogy gondolkodik egy kicsit, mielőtt kimondja, mondjuk egy napot vagy egy hetet, de akkor is kimondja.) ehhez inkább nem fűznék kommentárt. a szobatársam szerint nagyon szép így élni, de nem túl praktikus.
én vagyok A Lány Aki Nem Tanul A Hibáiból. például mindig azt hiszi, hogy pénzt váltani bárhol és bármikor lehet. mondjuk az, hogy ma a családi ebédet mondtam le, mert ki kellett mennem az újbudai tescóba lejért (egy csomó közeli pénzváltóból elküldtek, hogy ilyennel nem foglalkoznak), sokkal kevésbé kínos, mint amikor csak a schnellbahnos jegypénztáros jólelkűségén múlt, hogy nem ragadtam ott Bécsben a biciklimmel meg a sok bőröndömmel.
mivel a barátaim egy részének ma este randija volt, én pedig ilyen esetekben egész egyszerűen hajlamos vagyok* összejönni valakivel, akibe nem vagyok szerelmes, és akkor szörnyen szenvedek a lelkifurdalástól, mindent megtettem, hogy ez egy csodálatos szombat legyen. vettem egy cipőt, egy csomó könyvet (mondjuk ajándékba, de így is jó volt), ebédeltem, egy szál pulcsiban csavarogtam a városban, és közben hallgattam a Nyugalmat, aztán a végén elmentem biliárdozni a barátaim másik részével. (szerencsére egyikünk sem tudott, így kellőképpen jól szórakoztunk egymás bénázásán.) ennek ellenére mondjuk igazán random időpontokban sírom el magam, de azért leginkább akkor, amikor ránézek a teendőlistámra. * már legalább egyszer előfordult az életemben. de inkább azért kétszer vagy háromszor.
mint aki mellé az Úristen elfelejtett világot teremteni . szeretem ezt a békés rendet, ami körülvesz.
elképesztően szükségem lenne egy kézre, ami néha befogja a számat. (lefogja a kezem. megfogja a kezem.)
mostanában a koreai himnuszra szoktam bőgni éjfélkor. (ez igaz, csak nem éjfélkor, nem erre és nem bőgni.) viszont túl vagyok életem első konferenciaelőadásán (zseniális voltam, fogtam a hatoldalas szöveget, és fel sem nézve végigolvastam, azt hiszem, hogy ezt még gyakorolni kell), a szekcióvezető azt mondta, hogy igen, ebben a témában nem igazán lehet újat mondani, ez sajnos nekem sem sikerült. ennek ellenére közepesen elégedett vagyok magammal, úgyhogy ha véletlenül nem tudok felkelni reggel, és nem tudok elmenni arra a képzésre, ami nagyon menő, és nagyon menő helyen lesz, és nagyon el szeretnék menni, de ha véletlenül nem tudok, akkor vehetek magamnak egy cipőt. egyébként szumma szummárum: minden boldogságos, csak sajnos holnap este a barátaim jelentős része randizni fog. ezt még valahogy fel kell dolgoznom érzelmileg.
ma bementem a műhelyvezetőmhöz fogadóórára, és helyreállt az élet rendje. (aztán pedig bevettem hat különböző vitamint meg egy fájdalomcsillapítót, és most Zrínyi.) (előtte pedig volt egy szemináriumom, ahol az óra anyagához kapcsolódóan, a tanár szájából elhangzott a falu neve, ahol valaha laktam lakom, nekem meg egészen megdobbant a szívem tőle, ki érti ezt.)
ha más nem is, legalább a prezentációm úgy néz ki, mint egy labirintus. sajnos igazából még be is lehetne bizonyítani, csak buta vagyok hozzá. (ezen a héten úgy érzem magam, mintha vizsgaidőszak lenne, jövő héten viszont Erdély, és akkor kipihenem.)
abban az időben szerettem volna élni, amikor a könyv  szó még könnyet is jelentett.
ezt a verset senki sem érti, de senki, de senki. és minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé értem. mondjuk most nem hermeneutikailag viszonyulok hozzá, mint legutóbb, hanem leginkább strukturalistán. ha így haladok, még a végén a pozitivizmusnál kötök ki. (de egyre izgalmasabb.)
ez egy igazán csodálatos nap, fel tudtam kelni reggel (aztán még egyszer és még egyszer), találtam fehér szigszalagot, és betekertem vele a bandázst (kevés borzasztóbb dolog van a szigszalaggal történő szerelésnél, de muszáj volt), így addig sem szakad le egészen, ami rajta van, amíg nincs időm elvinni doktorbácsihoz. véletlenül összefutottam egy csomó olyan emberrel, akik igazán kedvesek, rengeteget nevettünk, és a krisnás étteremben ebédeltünk, ami csodálatosan nyugodttá és kiegyensúlyozottá tett, és azt hittem, hogy minden rendben lesz. aztán viszont hirtelen megtaláltam az irodalmár identitásomat (és az irodalomelmélet lényegét is, de azt nem árulhatom el), de egyáltalán nem szimpatikus. ez az irodalmár identitás felíratta velem a Zrínyi-jegyzetembe, hogy Zsófi, több alázatot!,  és azóta puccs, azóta hozzá sem merek nyúlni a szöveghez, milyen jogon, milyen jogon. ez azt jelenti, hogy megdőltek az alapfeltevéseim , tehát pánikba estem, közben pedig csak úgy mellesleg találtam egy is
ez igazából egy szuper-szuper nap, mert kaptam egy csodálatos origamililiomot, ami egészen profi munka, de ha kevésbé lenne profi munka, akkor is ennyire boldoggá tett volna. ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű. csak sajnos kicsit fáradt vagyok. holnap viszont erre elmegyünk, jó lesz.
alapfeltevések: a) bármit meg lehet írni bármennyi idő alatt b) bármit be lehet bizonyítani bármiről mi lesz ebből, mi lesz ebből, de ha állva tanulok, akkor biztosan nem alszom el. (kiegészíteném: bármit el lehet olvasni bármennyi idő alatt.) hogyan lehet az a két mondat, hogy még nem vagyok egészen kész  és még el sem kezdtem  teljesen szinonim?
még mindig utálom . a kevésbé kedveseket is. legszívesebben elbujdokolnék, csak ne kelljen pénteken előadnom egy olyan témából, amihez igazán semmi közöm. (meg igazából a konferencia témájához sincs semmi köze.) lehet, hogy el kellene kezdeni megírni. viszont legalább az idő kellemes, ollári-lári-hó . délután felolvasunk , a verseimhez való viszonyom percről percre romlik (ráadásul kételkedem a felolvasás mint műfaj létjogosultságában), kávét viszont már egyáltalán nem iszom.
megszámoltam, melyik a középső szó, de reménytelennek tűnik, hogy a dolgok jelentsenek valamit. képtelen vagyok bármilyen rendszert is felépíteni. szívem szerint vennék egy óriási doboz legót a társasjátékokra nyert pénzből.
az előző bejegyzésből természetesen egy szó sem igaz. valójában az tartja bennem a lelket, hogy ha ezzel végzek, olvashatok szépirodalmat is.