van egy kis részem, amelyik a véletlenek helyett inkább valami másban hisz, és ez a kis részem azt gondolja, hogy a mai koli – EHÖK iroda – ELTE menza – EHÖK iroda – Csendes – EHÖK iroda – egyetem kör (egy óra alatt) nem egészen így alakult volna, ha nem kérdezem meg hajnalban Naptól, hogy miért ilyen kicsi a világ. a nagyobbik részem viszont, amelyik inkább a véletlenekben hisz, nagyon jól szórakozott, mert mind a hétszer kicsit máshogy mentem át az Asztórián. (mondjuk amikor harmadjára kiléptem az EHÖK irodából, és éppen munkásemberek emelgették a biciklim, akkor kicsit megijedtem, de csak azt mondták, hogy ez olyan könnyű, hogy még a MÉH-be sincs értelme elvinni. szeretem a bringám.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések