tegnap voltunk színházban, megnéztük a Cigányokat. nem is emlékszem, történt-e már velem valaha is olyan, hogy egy darab az első pillanattól az utolsóig ennyire magába vonjon, hogy minden más megszűnjön létezni, de tényleg minden más, és tényleg megszűnjön. (én a színházban is butaságokon szoktam gondolkodni, hát most így nem lehetett.) két felvonásnyi tömény lelkifurdalás. (csak lazán, csak az élet miatt, semmi különös.) utána még közönségtalálkozó is volt, ami viszont egy borzalmas műfaj, azt talán jobb lett volna egészen kihagyni. meg kellene tanulni színikritikát írni, ki kellene találnom, mit gondolok.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések