annyira kegyetlen büntetés, hogy nem látja a gyermekeit felnőni... végülis ő dobta el, de talán maga sem tudta, hogy mit cselekszik... hogy ez a döntés azt jelenti, hogy élnek tovább, de egymás nélkül... hogy új élet, külön élet, más élet és hogy a gyerek úgy is tud nevetni, hogy az apja nem látja... persze találkoznak még, a törvény meg a megszokás, meg beszélnek telefonon, de egyre ritkábban... és mondhatja, hogy ő nem szereti jobban az új gyerekeit, de pedig igen és ez így is van rendjén... a beszélgetésekben, az együtt töltött, kiharcolt, kierőszakolt késő estékben ott van azért a keserűség, hogy hiába mondja, úgyis azt csinálok, amit akarok... hogy ez így szerinte nem jó, dehát honnan tudhatná onnan messziről, hogy nekem, nekünk mi a jó és mi a nem jó?
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések