egy mondat

hazafelé anyu kérdezte, hogy a jegyekkel hogy állok, mondtam, hogy meg fogok bukni franciából, franciából és franciából, hogy a fiúkkal hogy állok, hát hogy állnék, sehogy, hogy a várossal hogy állok, barátokkal hogy állok, a régieket elvesztem, újak csak kevés akad, aztán kérdezte, mit ennék, jaj, semmit, anyu hagyjál, eszek, ami van, fáradt vagyok, másnap dolgozom reggeltől estig, a palotát le kell adni, játszunk egy országvárost és ennyi, ki hogy van, anyu mesél, ebéd közben hallgatom, mit főzzek, mit süssek, mit viszel el, anyu hagyj, nem tudom, kedden dolgozom egész nap, a palotát le kell adni, hagyjatok már, nem tudom, arra gondolok, hogy na, ezért igazán fent is maradhattam volna, miért is megyek haza, már nem emlékszem, nyilván mert szeretek otthon lenni, de olyan rosszul érzem magam, nekem nem kell mosogatni, több sajtgombócot ehetek, és nem tilos bemenni éjjel a spejzba csokiért, milyen már ez, szerdán még elolvasom a Kicsi meséjét, anyuval vásárolni megyünk, vettem porszívót, hogy rendezett legyen a lakókörnyezetem, megint felhoz, már harmadjára, amióta itt lakom, jó, mondjuk milyen lenne 3 táskával meg egy porszívóval tömegközlekedni, a kocsiban bóbiskolok, szakadozva beszélgetünk, itt még megvarrja a nadrágom, megállapítja, hogy a hűtőt bizony nem olvasztottuk le, hazaindul, én maradok, arra gondolok, hogy szerencsére végre a kutya se foglalkozik velem, meg hogy mi lesz, otthon mindenki azt gondolja, hogy itt van a család egyetemista szeme fénye, majd milyen büszkék lehetnek rám, pedig nem, nem is érdemlem meg a marcipános csokit. mindenesetre kaját azért hozhattam volna.