Rakovszky Zsuzsa: Őszi alom
De éppen most? Mikor nemhogy meleg
vagy fény, de jó soká esély se rá? Most,
mikor éjszaka már fagy, és a reggelek
ködében valami hóforma szálldos…
Mikor minden fűszál, zörgős bokor
láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése…
És nem az öncsalás zöld korában, amikor
frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse?
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság
szemében, a hasa söpri a földet –
megismételni készül az artistamutatványt,
amikor egyre újabb utasok préselődnek
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért.
A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek
ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél
perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket
gumiharisnyás lábán, a kezében
vödörrel, öregasszony alakjában a végzet,
minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen
saját szempontjait nézve, nem az övéket.
A nehezen fölásható, fagyott
földbe, söröskupak silány aranya mellé,
kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott
siessenek mihamar lenni földdé,
hányféle és miféle stáción át,
rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér
préselné össze az élet spirálrugóját
addig, amíg egészen összeér
kezdet és vég. Egy fél órára vannak,
hogy aztán ne legyenek soha többé.
Alig van ideje fölhangzani a hangnak,
– annak, amelyik minden élőlényben örökké
ott zúg, mint a létezés fülzúgása,
s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt,
örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása…
És különben is, ki tudja, miért
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás
és korhadás között épp ez az érthetetlen
pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás…
Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.
vagy fény, de jó soká esély se rá? Most,
mikor éjszaka már fagy, és a reggelek
ködében valami hóforma szálldos…
Mikor minden fűszál, zörgős bokor
láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése…
És nem az öncsalás zöld korában, amikor
frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse?
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság
szemében, a hasa söpri a földet –
megismételni készül az artistamutatványt,
amikor egyre újabb utasok préselődnek
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért.
A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek
ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél
perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket
gumiharisnyás lábán, a kezében
vödörrel, öregasszony alakjában a végzet,
minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen
saját szempontjait nézve, nem az övéket.
A nehezen fölásható, fagyott
földbe, söröskupak silány aranya mellé,
kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott
siessenek mihamar lenni földdé,
hányféle és miféle stáción át,
rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér
préselné össze az élet spirálrugóját
addig, amíg egészen összeér
kezdet és vég. Egy fél órára vannak,
hogy aztán ne legyenek soha többé.
Alig van ideje fölhangzani a hangnak,
– annak, amelyik minden élőlényben örökké
ott zúg, mint a létezés fülzúgása,
s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt,
örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása…
És különben is, ki tudja, miért
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás
és korhadás között épp ez az érthetetlen
pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás…
Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.
Megjegyzések