Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
"Mindig az a perc a legszebb perc
mit meg nem ád az élet
az a legszebb csók
mit el nem csókolunk."
Itt dalolja ő:
http://www.youtube.com/watch?v=oIAm1xYFmAs
És itt pedig Szalóki Ági (!):
http://www.youtube.com/watch?v=w4ThW_fdt2I&feature=related
ez gyönyörű, és sajnos igaz, jól rámutat a lét abszurditására, vagy ha arra nem is, akkor az ember mazochizmusára. hogy a fájdalmat igazabbnak, sokkal természetesebb állapotnak tartjuk, mint az örömöt.