kicsit szégyellem is magam emiatt, hiszen én szeretek itt és most, ugyanakkor nagyon-nagyon szeretnék a háború környéki évek franciaországában is. vian, beauvoir, sartre, queneau, prévert. és szól a jazz (gershwin! ellington! menuhin! amerika!). és a kocsmákban vágni lehet a füstöt, a biciklik karcsúk, a lányok szépek, a fiúkon kalap van. természetesen feketefehérben. olyan keveset tudok erről az időszakról, és annyival többet szeretnék. olvasni kell.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
névtelen: szerintem volt, mert a motoros naplójában a fiatal ernesto guevara is azt használ :)