reggel rám kiabált a szomszéd lány (hogy "te meg ne félj már"), amiért az ajtón kilépve visszahőköltem a vadul csaholó kutyáitól. persze az igaz, hogy egyik kutya sem volt magasabb a térdemnél, na de ismerem én az ilyet. (nem félek minden alacsony kutyától, a spánielektől és a puliktól nem. valahogy mindig van valaki a házban, akinek spánielje van.) mostanában csak a háborúról olvasok. még akkor is, amikor nem.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések