ez a bizonytalan átmenetiség nagyon rossz, állandóan feszült vagyok miatta. akármit is csinálok, stabilan villog a fejemben a gyámüggyel való első randevú közelgő időpontja, de még így is túl távolinak tűnik. ahogy jöttem át a parkon, nagyon tavasz volt, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy milyen gyönyörűen ragyog a nap, milyen szép az élet, milyen jó, hogy itthon vár a macska (akkor még nem tudtam, hogy megint szétrágott egy telefontöltőt), aztán persze rájöttem, hogy nem. eddig azzal vigasztaltam magam, hogy a körülményekhez képest legalább minden sínen megy, elintézzük a jogi izéket, és utána, ha új rend is, de rend lesz és élet, de sajnos már ez sem igaz.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések