írnék én, de a holnapi nyelvvizsga + a hétfői két prezentáció (az egyik az érett személyiség interperszonális kapcsolataiból, amiben ugye különösen jó vagyok, de legalább most majd kiderül, milyennek kellene lennem, a másik meg a leendő szakdolgozatomból) kicsit riaszt. mindenesetre ma hajnalok hajnalán reggel megcsúszott a lábam a parkettán + a vérnyomásom sem jött utánam, hogy lenyomhassam a szándékosan távolra tett ébresztőt, úgyhogy szelíden eldőltem, ahogyan a fák. igazából nem volt annyira szelíd. indításnak, mindenesetre, tökéletes. milyen szép lett ez a most majd kiderül a második sorban.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések