megkíséreltem a lehetetlent: egy munkanap alatt négy iskolából összeszedni négy iskolalátogatási igazolást. persze belebuktam, mint várható volt, de majdnem sikerült egyébként (6+2 órát utaztam miatta), végül az egyik öcsém gimijének az (állítólag) csak napi egy szünetben nyitva tartó titkárságán bukott el a dolog. (bár annak tükrében, hogy a húgom esztergomi gimijében még délután fél 3-kor (!!!) is voltak a titkárságon, nehezen hiszem el ezt az ország egyik legjobb iskolájáról. mindegy, az iskolalátogatási igazolás úgyis a bürokrácia mélypontja, a rémek réme, azonban ezen kívül (bár ne kiabáljuk el?) végig mindenhol mindenki nagyon rendes, nem érzem úgy, hogy pl. a családsegítő, a nevelési tanácsadó, a gyámügy jelenléte csak bajra baj, hanem tényleg segítenek, ez elég sokat számít most. (biztos benne van persze az is, hogy falu.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések