kicsit megviselt a tegnapi vihar, sokáig csak feküdtünk a középső húgommal a kinyithatós kanapén (nem így terveztem, de a kisebb elaludt az ágyamban), és néztük a narancssárga eget és a villámokat. két héten belül másodjára megy el az áram vihar miatt, olyan, mint vidéken. (mondjuk otthon ilyenkor vissza sem jött reggelig, itt pedig csak pár percről volt szó mindig.) még mindig nem szeretem, ha narancssárga az ég. ma nem jött a hatvanegyes, sokat sétáltam miatta a szürkületben, a szürkületet sem szeretem mostanában. nem találom a helyem.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések