hittanóra

Judit néninek angyalszárnyai vannak... azokkal terelgetett el minket, csetlő-botló kiskamaszokat a felnőttkor küszöbéig... fölöttünk tartja mindig... ragyognak, világítanak az angyalszárnyak... fényükben minden problémának meglátjuk a megoldását, minden egyszerre egészen érthető lesz... vigasztal, igazgat, és ha ő mondja, akkor elhiszek bármit... ő valahogy mindent már régóta tud előre, megérzi, megsejti... azt is biztosan tudja, hogy most mit kell tenni, de nem fogja elmondani... hagy minket a magunk útján járni, csak segít megtalálni, hogy melyik is az és segít rajta maradni...
Judit néninek bármit el lehet mondani és el is kell, mert ha nem mondom, úgyis kitalálja már akkor, ha belépek az ajtón... nem kell magyarázkodni, pontosan tudja, hogy mit miért... nem fog leszidni, nem mondja azt, hogy ezt csináljam vagy azt ne csináljam, csupán tényszerűen közli, hogy mit csinálok éppen...
Ifin barátokkal vagyunk, őszintén, gondolkozón és rengeteget nevetünk közben... meg hát hinni nem olyan egyszerű dolog, mert könnyű elfelejteni... meg könnyű azt mondani, hogy dolgozni megyek és nem istentiszteletre... meg könnyű azt is mondani, hogy jajj, most nem, csak most ne, fáradt vagyok nagyon... kifogások, egyre könnyedebb szabályok magammal szemben és rengeteg gondolat, amit nem tudok olyan szépen versbe szőni, mint Kosztolányi tette...