tanárnő kérem, én készültem...
na jó, most az egyszer nem. de csak most az egyszer. most elő sem vettem a matekot, mert nem. még óra előtt sem... és kihív, mert látszik rajtam, hogy nincs kész a leckém és annyira zavarba jövök, hogy a koordinátákat nem tudom ábrázolni és éhes vagyok nagyon, mert elfelejtettem enni... és csak vonalak és pontok és nem bírom a krétaport, különbenis csak úgy tudok írni, ha keresztben van a papír, a táblát meg nem fordíthatom el, de ha még egyszer beleköt az írásképembe, akkor tuti beszólok, hogy nem vagyok az öcsém...
tanárnő kérem, miért mindig engem? mást soha, senkit soha, engem már másodszor hív a táblához... a múltkor kész volt a házim, akkor azért...
utána meg naná, hogy végigbőgtem a matekórát és utáltam magam miatta, de nem azért bőgtem, mert mittudomén, mert matek, vagy mert ciki, hogy állok a táblánál és jön a szürke köd és mindenféle betűket írok találomra, hanem mert látszik rajtam, hogy nincs leckém... máson miért nem látszik? nekem miért nem lehet elfogadni, hogy mindig van, most az egyszer nincs, mert hétvége volt és nem értem rá?
és mi lesz majd a főiskolán, ahol úgysem lehet mindent megtanulni? mit csinálok én, aki még az életben nem puskáztam? (na jó, egyszer rajzon, most már be lehet vallani, de az inkább csapatmunka volt, az megint más... és eonokkal ezelőtt...) mit csinálok, ha egyszer valahol kint az életben hazugságra kényszerülök, és néha egyszerűen biztosan muszáj hazudni, még nekem is, aki pedig nem tudok... de miért nem? szóval önsajnálat félálomban... mellesleg olyan erőteljesen 3/4 11kor értem haza, ami tekintve, hogy reggel 7kor indultam suliba, több, mint 15 óra... de bioszra tanultam és magyarfaktra is akartam, de rossz könyvet vittem a presszóba, ezért hát nem...
(igen, rossz napom volt és akkor sem fogok bejegyzést piszkozatolni... pedig soha nem, de most igen, pont most olvassa ő is, látod, tuti olvasod ezt is, nem érdekel, nem is, nem, és a telefont legfeljebb nem veszem fel, csak ne nevess ki megint, azt nem szeretem nagyon... bocs... nekünk már csak ez maradt...)
tanárnő kérem, miért mindig engem? mást soha, senkit soha, engem már másodszor hív a táblához... a múltkor kész volt a házim, akkor azért...
utána meg naná, hogy végigbőgtem a matekórát és utáltam magam miatta, de nem azért bőgtem, mert mittudomén, mert matek, vagy mert ciki, hogy állok a táblánál és jön a szürke köd és mindenféle betűket írok találomra, hanem mert látszik rajtam, hogy nincs leckém... máson miért nem látszik? nekem miért nem lehet elfogadni, hogy mindig van, most az egyszer nincs, mert hétvége volt és nem értem rá?
és mi lesz majd a főiskolán, ahol úgysem lehet mindent megtanulni? mit csinálok én, aki még az életben nem puskáztam? (na jó, egyszer rajzon, most már be lehet vallani, de az inkább csapatmunka volt, az megint más... és eonokkal ezelőtt...) mit csinálok, ha egyszer valahol kint az életben hazugságra kényszerülök, és néha egyszerűen biztosan muszáj hazudni, még nekem is, aki pedig nem tudok... de miért nem? szóval önsajnálat félálomban... mellesleg olyan erőteljesen 3/4 11kor értem haza, ami tekintve, hogy reggel 7kor indultam suliba, több, mint 15 óra... de bioszra tanultam és magyarfaktra is akartam, de rossz könyvet vittem a presszóba, ezért hát nem...
(igen, rossz napom volt és akkor sem fogok bejegyzést piszkozatolni... pedig soha nem, de most igen, pont most olvassa ő is, látod, tuti olvasod ezt is, nem érdekel, nem is, nem, és a telefont legfeljebb nem veszem fel, csak ne nevess ki megint, azt nem szeretem nagyon... bocs... nekünk már csak ez maradt...)
Megjegyzések
De egyszer mindenki felnő.
Majd elmondom hogy kell hazudni. Csak magadat kell becsapni: mást nem. Egyszerű-bár rögtönözni énsem tudok, azért nem vagyok életre való ^^