a régi épület

hiányoznak a baglyok az udvarról, a fa, ami magasabb, mint az iskola, és ezért sokkal többet tud, mint mi ott mind együttvéve, a pad, ahol az Anna Kareninát (és még sok mást) olvastam a napon, a kőkorlát, ahonnan néztük a Kis-Dunát és a kirándulókat, a szűk folyosók, ahol mindig lehetett találkozni mindenkivel... hiányzik a kémiaterem, ami már akkor is kémiaterem volt, amikor anyu ott volt Dobós és mindig erre gondoltam feleléskor (meg arra, hogy puszika nyuszika és az is hiányzik), hiányoznak a nyugodt, rendezett, megszokott dísztermi énekkari próbák, a színpadról a kilátás, a rajzterem is hiányzik, meg az is, hogy beültem a boltívbe olvasni és mindig rám szóltak, hogy összerugdosom a falat... a hideg lépcsőn törikönyvre ülve tanulások, a foteles lyukasórák a büfénél, a kivágódó ajtók is hiányoznak, a barátságos, nem kórházfehér osztálytermek, nem kórházfehér folyosók, nem kórházfehér világ...
tavasz van és kitört a béke nosztalgia...

túl gyorsan járnak az autók, túl fényesen süt a nap, a zöld túl zöld, a kék túl kék, a madarak túl hangosan csiripelnek. a felhők túl bodorak, a virágok túl illatosak, a Hugi keze túl meleg, túl erőszakosan kalimpál azzal a mazsorettbottal, a bácsi túl csúnyán néz, a kissrác túl szélesen mosolyog. ezek még túl erős impulzusok valakinek, aki több, mint 12 óra alvás után kótyagosan kénytelen kidugni az orrát a szobájából...