Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: december, 2008
sajnos csak tanévekben tudok gondolkozni. ez pedig még elég hosszú. az, hogy 2008 vagy 2009 van-e a szélső fölső sarokban a füzetben, igazából lényegtelen. úgyis elrontom mindig.

fogadni régen szoktam, mindig megtartottam, néhány éve nem fogadok, látszik is. lehet, hogy megint. mondjuk azt, hogy nem tanulok többé nem érettségi tárgyra.
nem gondoltam, hogy eltévedek, de végül mégis egy megállóval hamarabb szálltam le. józsefvárosi piac. és durrognak a petárdák. (van egy gyerekkori emlékem, apával állunk a piac előtt, várunk a villamosra, bácsi megy át az úton, apa kiabál, mondja, hogy lépjek le a sínekre, nem lépek, bácsit elcsapják, mellém esik. azt hittem, a józsefvárosinál volt, nem, máshol, de a helyszín kísértetiesen hasonlít.) féltem, nem is mertem átmenni az úton, amíg nem jött egy néni, aki átkísért.

aztán óbuda, kislányoknak kori, én is akarok, de még nem lehet. puszi-puszi, forralt bor, apa. hogy menjünk ki a hajógyárira sétálni. de én oda nem akarok, nem azért, mert fáj, mert olyan hideg van, mintha jeget raknánk rá, csak bent fáj a melegben, hanem azért, mert akkor mindig át kell mászni egy kerítésen, meg már a kislányok sem akarták, hisztiztek is. én is hisztiztem, akkor apa mondta, hogy csak azért hisztizek, mert utálom. mondtam, hogy igen, aztán hogy nem, döntse el. aztán sétáltunk sokat, nem szeretem a…
éjjel kettő körül minden előzmény nélkül felültem az ágyban, és megkértem az alterfiút, hogy vágja le a frufrum. lehetőleg azonnal, mert utána meggondolom magam.
és íme, látok. (meg nem is néz ki rosszul.)

betegség, de tényleg utoljára

úgy döntöttem, hogy makkegészséges vagyok. ez persze általában nem ilyen egyszerű. de most ilyen egyszerű lesz. ennek ellentmond az előző éjszakám, kegyetlen volt, versenyt köhögtem a szomszéd bácsival, és vagy fáztam, vagy melegem volt, vagy a lábam fájt. olvastam, játszottam. reggel hatig. hattól nyolcig aludtam.
de most már éppen ideje meggyógyulni, az ügyeletes doktorbácsi is azt mondta, hogy hétfőre meggyógyulok, vagy menjek vissza és röngten, meg szuri, szóval hétfőre meggyógyulok, hétfő van. arról nem volt szó, hogy az emeleten próbálunk. meg hogy nem lesz parkolóhely a városban, és messziről kell gyalogolni. meg hogy három órás a próba, én meg leülni nem tudok, vagy feállni nem tudok, de ezeket sűrűn váltogatni főleg nem.
szóval a meggyógyult lábamra itthon a biztonság kedvéért megint ráraktam a mexikói vegyeszöldséget, meg a kenőcsöt is, persze már nem fáj, egyáltalán nem bicegek, aki szerint betegnek tűnök, az téved, és sürgösen revideálnia kell az álláspontját.
én megmondtam.

e…
ma délután háromkor ébredtem.
és korcsolyázni akarok menni. ami nem jó a térdnek, szóval várunk vele még egy kicsit, de sétálni lehet, hogy ma este kimegyek, kipróbálni, hogy tudok-e már járni, és ha igen, semmi nem állíthat meg. csak a lépcsők, de holnapra már biztos azokat is simán veszem.
mivel gyakorlatilag negyedik napja szobafogság, kezdem érezni, hogy nagyon elhagytam magam, meg mérges is vagyok magamra, mert rengeteget tanulhattam volna, hogy ilyen jól ráértem, mentségem csak annyi, hogy a térdemben a gyulladás miatt szinte mindig lázam vagy hőemelkedésem volt, meg egyébkéntis karácsony van. volt.

na, vár a nagyvilág. (főleg esztergom, meg a szabóervin, ott olyan jó ötleteim támadnak mindig, annyi könyv között nem csoda.)
már régen észre kellett volna vennem, hogy ahelyett, hogy nyitnék, egyre szorosabbra zárom a szemeimet, a fülemet betapasztom, a csigaház bejáratát elreteszelem. a világ nem szörnyű. a világ nem borzasztó. van értelme gyerekeket szülni, és felnevelni őket. a föld élhető lesz még harminc, negyven év múlva is. nem ölnek meg emberek másik embereket. állatokat sem. kapcsoljátok ki a tévét, rádiót, az indexen is meg kell szűrni, mit olvas el az ember, filmekből csak olyat, amiben nem hal meg senki, ha pedig mégis, akkor ez csak film. ez csak film.
valahogy úgy érzem, hogy gondolkodjon, aki akar, én inkább boldog vagyok. felelőtlen. gonosz.

egyébként azok szerint, akik meglátogatnak, nagyon viccesen bicegek.
azt mondta az ügyeletis doktorbácsi, hogy bursitisem (nyálkatömlőgyulladásom) van, rakjak a térdemre fagyott mexikói vegyeszöldséget, meg kenjem kenőccsel, és hétfőig azért feküdjek. ezt nem lesz túl nehéz betartani, mást úgysem igazán tudok csinálni.

karácsonyi redesign

ez most ilyen fehér lett. még nem tudom, tetszik-e, mert tényleg elég fehér. és az előző gyönyörűséget úgysem lehet túlszárnyalni.
egész egyszerűen kimaradt a karácsony.

szolg. közl.

úgy tűnik, meghalt a szerver, ezért az oldal látványelemei nem működnek megfelelően. remélem, majd megjavul, addig kis türelmet kérek. gondoltam, hogy váltok addig, de igen kétséges, hogy vissza tudnám-e állítani. nézzétek addig a css-lapot kikapcsolva, úgy olvasható. (firefox: nézet -> oldalstílus -> nincs stílus)

mivel közben én is eljátszom a nagyhalált, két napja nem hajlik a jobb térdem, de én nem megyek ügyeletre, mert nem történt vele az égvilágon semmi, biztos elmúlik, ha rakok rá fagyasztott mexikói zöldséget. szóval egyáltalán nem zavar, hogy éppen tönkre van menve a gyönyörű dizájnom, illik az ágyban, párnák közt hangulatomhoz.

2008 december

75. Böszörményi Gyula: Zsófi és a Dalnok (talán másodszor)

74. Marjane Satrapi: Persepolis

Kétkötetes képregény Irán múltjáról, jelenéről és jövőjéről egy francia neveltetésű iráni lány szemével. Zseniális. (Meg a rajzfilm is.) Könyvajánló itt.

73. Böszörményi Gyula: Zsófi és a boszorkánypláza (sokadjára)

72. Böszörményi Gyula: Zsófi és az elnévtelenedett falu (ki tudja, hányadszor)

71. Ecséri Lilla: Napló, 1944

70. Károlyi Amy: Vers és napló

69. Boris Vian: Tajtékos napok
Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kell tűnnie, mert a többi rút... Nem mondom, hogy nem voltak előítéleteim. Szürreális és szerelmes, akkor biztos csöpögős is. Még az eleje sem ragad meg. Különös férfiak különös ételeket esznek egy különös házban, különösen beszélnek különös dolgokról. Koktélzongora, szürke bajszú egérke, hatalmas ablakok, pompa, angolna, Sartre, Beauvoir. Mi a valóság, és mit kell melléképzelni?
Aztán…
mivel én a láz miatt kihagytam a karácsonyi istentiszteletet, most kívánok minden kedves blogolvasónak boldog, áldott, békés karácsonyt! :)
most huszonnegyedike van, karácsony, én pizsamában szenvedek, lázmérővel a számban, nagyon klasszul végigcsináltam a suliban az utolsó két hetet, igazából elégedett vagyok magammal, csak úgy néz ki, kicsit most jön ki rajtam, aminek eddig nem volt szabad, mert ugye többet nem lehet hiányozni. és igazából csak ilyen rossz dolgok használnak, mint a sósvizes gargalizálás (például a szabóervin büféjéből kért sós vízzel), vagy a csípős ecsetelős aftára (például erchegyia kolesszobájában). pfujj.
és a legkisebb esélyt nem látom arra, hogy kipihenem magam a szünetben.
a huszonharmadika olyan volt, hogy a reggeli hisztim után (én nem olvasok el több naplót és szakirodalmat, nem megyek be a szabóervinbe, nem írom meg az OKTV-t, hanem sütni fogunk, aludni, ajándékokat csomagolni, jó könyveket olvasni, filmeket nézni, sétálni menni, barátokkal lógni, meg olyan dolgokat csinálni, amiket az emberek a téli szünetben szoktak) bementünk a szabóervinbe, kikértem a hét lakat alatt őrzött Schlachta Etelkát a raktárból (szuper pici könyvlifteken küldik az emeletek között a könyveket), kijegyzeteltem, tetszett, tökjó, ha ilyeneket ír, hogy mazurkát b. Münchhausennel tánczoltam. és ott voltunk egészen estig.

aztán el akartunk menni, de elveszett a Mici, bárhol lehetett. most elmesélhetném, mekkora élmény a tervezett indulás után tíz perccel egy patkányt keresni az albiban, de inkább képzelje el mindenki. elbújt rendesen.

aztán felmentünk a koleszba erchegyiához és Sisszyhez, honfoglalóztunk, ennyi függőt egy helyen, borzasztó, aztán kimentünk az erdőbe, boldog kará…
annyira szégyellem magam, hogy idén nem én sütöttem a mézeskalácsot és a beiglit. jó, a mézeskalácsot begyúrtam koncert után késő este, de anyu sütötte ki hajnalban, mézeskalácsillatra ébredtem. aztán hogy beigli lesz-e, az kiderül ma éjjel, ha hazamegyek, karácsonyi ebédet talán főz az exnevelőapám, de jobban szeretném, ha inkább egy jó messzi városban töltené az ünnepeket.
ma piroshajú volt tanárom (TV) ült előttem a pesti buszon. én igazán nem akartam hallgatózni, de hangosan beszélt. szerintem tanulságos.- Tudod, én máh csak hendezni akahom az anyagi gondjaimat. Ki tudjam fizetni a tandíjamat, a könyvelőt, meg el tudjak menni nyahalni. Én semmi mást nem akahok. Nem itt tahtana ez az ohszág, ha mindenki csak ennyit lopna, de ezeknek semmi sem elég!
hajnalok hajnalán fel kellett kelni, próba, de végülis nem volt borzasztó. sőt. az meg pláne jó volt, úgy elköszönni a Gergőtől meg a Lacibácsitól, hogy á demain. persze nem mondtam, csak gondoltam.
aztán irány a nagyváros, be a szabóervinbe, alföldben két forrást olvastam el, ennyi könyvet még sosem láttam egy helyen, csönd volt és könyvtárszag, aztán át a könyvesboltba, ahol még kellett ajándékot vennem, aztán vissza a szabóervinbe, fel az ötödikre, budapest gyűjtemény, az Ecséri Lillának a raktári számát kikérőlapra kell írni, átadni a bácsinak, kihozza a raktárból, fenn kell maradnom egyedül abban a csöndes teremben, furcsa, kényelmetlen székek és zöld olvasólámpák között, ahol senki, de senki nem szólal vagy mozdul meg, és ki kellett olvasnom zárásig. sima ügy. (meg a Brunszvik is megjött, brutálisan vastag és nehéz.  a tanulmány része CCCCL-ig van oldalszámozva, a napló része pedig 447-ig. és kinyitottam. és az egyik oldal német, a másik francia, de van, ahol bekezdésenként válto…
olyan boldogság töltött el, amikor rájöttem, hogy a Polcz Alaine-t nem kell végigolvasnom, hogy gondoltam, ezt az érzést megosztom mindenkivel. mert 130 oldalból már tud(hat)ok messzemenő következtetéseket levonni a 21. századi nőíró nyelvhasználati sajátosságairól. (persze lehet, hogy a maradék 130 oldalon valami drasztikus változás történik.) így látom a fényt az alagút végén. (tudom, hogy az olvasónak joga van a könyvet félbehagyni, de akkor sem könnyű.)

teljesen elfelejtettem, hogy holnap (vagyis ma) reggel szalagavatós próba lesz a suliban, tehát délelőtt nem tudok a szabóervinbe, csak délután, a szakirodalom is csak ott olvasható, mert folyóiratos, azt hiszem, azt kezdem el, ha felérünk még pestre időben.
az én környezetemben egy ajtófélfa, egy hulahopp-karika, egy fogkefe is veszélyes fegyver. ügyetlen voltam, most fáj. azért így is szépen végigfújtam a karácsonyit, csúnya sebbel a számon belül, a karácsonyi pedig mindig jó.
én most azonnal akarok ajándékozni, teljesen igazságtalan, hogy most még nem lehet, látni szeretném az arcokat, mert kézzel csináltam és örömmel és szeretettel, meg azt is, amit nem kézzel, hogy örül-e, mert ez a legizgibb az egészben, persze az is izgi, hogy most várni kell, türelmetlenül, izgatottan, mert az nagyon felnőtt dolog, ha nem ajándékozzuk meg egymást azonnal, csak karácsonykor.

tegnap délután egyébként ajándékokat csináltunk ügyesen, mindenki a maga barátainak, ma pedig mézeskalácsot sütünk a karácsonyi koncert előtt. (holnap pedig, megtörve a remek hangulatot, megyünk a szabóervinbe, azt álmodtam, hogy bementünk, de már minden naplót olvasott valaki, de adtak egy csomó másikat, de azokat már nem bírtam elolvasni, meg azt is álmodtam, hogy nem tudtam befejezni a témadolgozatot, meg a nyelvvizsgán is megbuktam, meg a finom csokimat is megették.)
ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy láttam, hogy nem örült az ajándékának, akit húztam az osztályból angyalkázásra, láttam a szemén. pedig én direkt úgy kerestem, hogy örüljön neki. olyan rossz úgy ajándékot adni, hogy nem örül neki a másik.
az énekkar egyenruhája fekete cipő, fekete szoknya, fehér blúz, nyakkendő. ezt elég sokan elfelejtették egy év alatt, a karvezetőnek meg - úgy tűnik -, senki sem szólt.

(azért vagyok most ilyen, mert ez volt az utolsó, hogy kiálltam az énekkarral, a legutolsó, és nem az maradt meg bennem, hogy milyen szépen énekeltünk, hogy megcsináltuk, hogy megvolt az eredménye annak, hogy bejártunk hajnalban, hanem hogy mennyire fázott a lábam, milyen görbén álltunk, milyen hamisak voltunk, és mennyire nem volt semmi értelme a hétórási próbáknak... és milyen szomorú volt Durzimama szeme.)

update.
kaptam egy esemest. így jó elengedni, így el tudom engedni, mert egyébként nehéz. hat és fél év sok idő. köszönöm.

ünnepély, karácsony, ilyesfélék

na, lehet mondani, hogy nekem semmi sem jó, ami voltaképpen igaz is, meg lehet a recesszióra is hivatkozni, de azért rossz, hogy nem kaptunk könyvutalványt. (viszont a csoki olyan szép, hogy meg sem eszem :) )
meg úgysem jó semmi, kicsit keserű a szájízem az egész miatt, hogy szervezetlen, az énekkar hamis volt és halk, mi hárman is hamisak voltunk, dehát mit várnak, szerda reggelig úgy volt, hogy SzKE énekli, de ma nem ért rá, most énekeltük először zenekarral, ahhoz képest... meg hosszú is volt, minek bohóckodott a Szegő a végén, hátul már nem látták, meg teljesen tönkretette a karácsonyi hangulatom, ugyanez igaz a zenekarára, jól játszanak, tényleg, de miért itt, tiszta aranyos, hogy meghívta őket, de felesleges volt, köszönjük. ha már 35 perces órákat tartanak karácsony előtti szombaton, amikor már senki nem tanít (meghajlok az előtt, aki ezt kitalálta, meg az előtt is, aki szerint tíz perc kell a tanárnak az óra elkezdéséhez, ha neki tíz perc kell, akkor magáról állít ki szegénys…
reggel úgy éreztem, hogy ez biztosan valami tévedés, ilyen idő nincs is, Ég Atyácska összekeverte a dobozokat odafent, és hó helyett véletlenül esőt borított ki, nagyot tüsszentett a Sárkány, vagy ilyesmi. de csaknem tévedés, nem múlik el, a suli új épületszárnyában folyik be a falon a víz, de az ablakokon ugyanúgy folyik, a Belleville randevúban végigcsorog a földön fekvő Bruno kutyán, végig a szemeken, lefolyik a szívbe, akkor kicsavarjuk, vér lesz belőle, átjárja az egész testet, s az emberből a végén nem marad más, csak jeges cuppogás.

de már havazik.
a fürdésnek az a része a legjobb, amikor az ember hátán végiggurulnak a levegőbubik.
az előnye annak, hogy délután aludtam majdnem négy órát, az, hogy nem üveges szemekkel bámultam egész délután a semmibe, hanem például ajándékot csináltam, mert az jó dolog. a hátránya, hogy most (3/4 12) nem vagyok álmos, de ez igazából nem is hátrány, mert így tudok tanulni franciát, persze nem jó az, hogy mindig a nyelvet hagyom utoljára, de ezt már általánosban is így csináltam. aztán persze holnap megint fáradt leszek és megint alszom délután, ez ilyen ördögi kör. utálom.
a nekem-mi-mindenre-van-időm keretei közé simán belefér egy olyan nap, ami reggel hattól este fél tízig tart, mármint hogy addig távolt itthonról, mondjuk fel kisbusszal nagyvárosba, planetárium, hittanosokkal, még nem voltam sosem, jó volt. (bár a Hubble űrtávcsős előadásról kicsit homályos emlékeim vannak, de ott mindenki elaludt pár percre, valahol a csillagkeletkezés és a galaxisok között a végtelen univerzumban...)
Láttam ma egy könyvet, és majdnem megvettem neked karácsonyra. Az a címe, hogy hogyan mondjunk nemet.
ismerek egy fiút, akinek lehet 3/4 hatkor sms-t küldeni, hogy járnak-e a vonatok, és akkor ez a fiú felhív, és beszélgetünk. háromnegyedhatkor. reggel. ha nem fogok énekkarra járni, nagyon fog hiányozni szerda meg csütörtök reggelenként a közös vonatozás a Márkkal, ilyenkor ő a legeslegelső ember, akivel beszélek.
(kicsit későn jutott eszembe, hogy minden bizonnyal nincs ma félhetes vonat.)

tanszaki

ezen lehet leginkább érzékelni az idő múlását, hogy kilenc év, az igazgató más, a zongorakísérő más, a tanár más, a gyerekek mások, de a terem ugyanaz, a darabok ugyanazok, minden évben ugyanakkor érnek el a hekes meg az elsős meg a másodikos furulyások ugyanoda, minden évben ugyanazt játsszák a trombitások a trompetenschule I. vagy II. kötetéből (idén csak egy trombitás volt, aki egyébként a Gabi barátjának az öccse, kicsi a világ), aztán már mi jövünk végre, nagyok, Bea is pozannal, a mogyorósi kamarások, tátról egyedül vagyok rezes, irigykedek kicsit.
a mai este fénypontja mindenképp az volt, amikor háromnegyed tízkor hazavergődve végre leültem ebédelni, sajtos tészta, meleg, az illata is jó, baj nem lehet, hát tévedtem, meg volt szórva cukorral jó alaposan a sajt alatt. egészségetekre. ez persze semmi ahhoz képest, hogy erősen koncentráltam, hogy el ne aludjak a nyolc ötvenesen, mert az tatabányai, persze elaludtam, de felkeltem időben, meg hívott anyu is, hogy hol vagyok, és mondtam, hogy szállok már le mindjárt, meg is nyomtam a gombot, persze rossz helyen, a sötétben a főúton sosem könnyű kitalálni, hogy most melyik árok szélén fog megállni, most nem figyeltem eléggé, egy megállóval hamarabb, nem az elágnál, hanem kint újtelepen. nem mertem szólni a sofőrnek, mind kiabálósok, inkább leszálltam. szóval a tízes út mellett sétáltam haza a semmi közepéről a sötétben, aztán a bajnai út mellett szintén sötétben, nem félek, nem félek, minek hívott fel anyu, ha már megint/még mindig rossz a kocsi és úgysem tud kijönni elém, akármikor …

Gépsárkány

Kép
Ezt a képet Pap Emese rajzolta illuszrációként a Gépsárkányhoz a FÉLbe, tehát csinált az én saját versemhez egy igazi rajzot, ráadásul ilyen gyönyörűt, egészen meg vagyok illetődve, meg hatódva, meg még örülök is, mert tényleg szép.
Zümmög, zakatol, zúg-búg a járgány
mélyében szelidül épp meg a sárkány
bár szabadult volna, de nem mehetett
mert lábai szörnyű vaskerekek
orrlyuka kémény, háta poros
jajj, harapása elektromos
menne, rohanna, nem teheti
hátára fogva három kocsi
s lovasa, őre, táltos-etető:
szenezett képű mozdonyvezető.
annyi jó dolgot lehetne most csinálni.
egyszer majd kipróbálom, hogy azt teszem, amit akarok, nem pedig azt, amit kell. sokaknak bejött.
a szeretettel nem tudok mit kezdeni, annyian szeretnek, pedig nem is érdemlem meg, annyian segítenek, és mondják mindig, hogy milyen ügyes vagyok, pedig nem lennék ilyen ügyes, ha nem segítenének ennyien mindenben, például most a magyar is, valaki kitalálta, hogy mit olvassak, valaki megszerezte, valaki a szakirodalmat, valaki elmondta, hogy nagyjából mit vár az OKTV bizottság, nekem már csak el kell olvasni és meg kell írni.

igazából nagyon köszönök mindenkinek mindent.

(meg van egyébként egy Petri vers is, ami most eszembe jutott, a saját első mondatom juttatta eszembe, de csak véletlenül, szerintem nagyon jó.)
Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem…

arankapatkány

Kép
gyengébb idegzetűektől elnézést kérek, de gondoltam, megmutatom, hogy is néz ki egy ilyen kispatkány. (a kéz az alterfiújé, látszik a jobb csuklóján, hogy reggel lefröcskölte a tükörtojás, a balján meg az, hogy voltunk usziban dorogon, tökjó volt, egészen más, mint esztergomba menni, nem kiabált velünk az úszómester egyáltalán, nem volt hideg a folyosón, és olcsóért lehetett használni a szaunát, ott is voltunk, meg gőzfürdőzni, jó volt.)

4 hónap

ráadásul hiányzol.
egy hete egy sort sem olvastam. betűundoritiszem van. a saját betűimtől is. de majd elmúlik.

nosztalgia

hazafelé a tébányain felsős osztályfőnökömmel futottam össze... évek óta nem találkoztam vele, tavaly igazgatóváltás volt a faluban, több is, helyi botrányok, ők ezt már nem bírják idegekkel, a fél tanári kar átment az erzsébetbe, mindegy, de így eshetett meg, hogy most mégis.
megbeszéltük, kiből mi lett, felsőoktatásba hányan, majdnem az osztály fele, talán 17-en voltunk, de erre egyikünk sem emlékezett, melyikőnk kiről mit tud, a Kitti dadusként dolgozik esztergomban, nem gondoltuk volna sosem, a Zsani pékségben csabán, a Szandra pénztáros, munkájuk van, vőlegényük, önálló életük, pedig szinte most volt, hogy úgy együtt, hogy a Kitti mellé ültetett a Bagi matekon, mert a jókat a rosszak mellé, azt már persze akkor is láttuk, hogy a Réka nyelvekkel megy majd, a Manó is már a németekhez jár egyetemre, de hogy a Rita majd ismétel nyergesen, végig négyes volt általánosban...
és el sem tudod képzelni, hova züllik ez az iskola, már semmi sem a régi, persze a tátiak még mindig nagyon jók, fő…
még sötét volt, amikor el, és már sötét, amikor végre haza, végülis reggel hattól este hatig, énekkar, suli, cuki, gyógytesi, varrónő, harsona, nem is tűnik soknak, pedig azért húzós, fáradt vagyok.
mondtam a gergőnek, hogy cukiba most nem, mert rossz magyart írtam, nem érdemlem meg, mondta, hogy pláne kell mennem akkor, megvigasztalni magam, különbözik a hozzáállásunk, mindig különbözni fog. végülis ezzel nem győzött meg, ezért inkább azért jutalmul, hogy továbbküldték az infót (OKTV), csak pár ponttal lett rosszabb, mint a gergőnek, annak örülök, hogy ez pont annyira lett jó, hogy kellemesen elégedett lehessek magammal, milyen ügyes is vagyok, de a második fordulóhoz azért nem elég.
a zenesuliban a takarítónéni, (akiről eddig azt hittem, hogy nem szeret, mert miattam kell keddenként bentmaradnia este, mert csak nekem van már akkor órám), meglátott, és adott nekem mézeskalácsot, ott sütötték, bolhapiac volt az általános iskolásoknak. borzasztó volt, nagyon kevés mézet raktak bele, ráad…
- de akkor miért jártok?
- megígértük Durzák tanárnőnek... hogy karácsonyig... hogy nem hagyjuk cserben az énekkart... mindig így csinálták, hogy utolsó év első félévben még...
de azért rossz nézni, ahogy a szemünk előtt teszi tönkre, senkire nem hallgatva. inkább mentem volna törire 6. órában, mint énekelni. jövő szombat után soha többé énekkar. (hetedikben, az adventin átadták a végzősök a stafétabotot, az énekkarba is avattak. gyertyával. akkor énekeltek néhány dalt, elbúcsúztak, mi is énekeltünk nekik, elbúcsúztattuk őket. tavaly a másik osztályt. tőlünk már nem köszön el senki, és mi sem tudjuk kinek átadni a hagyományt, nincsenek hetedikesek.)

mint ma reggel kiderült, hétfőn fellépünk. mást még nem tudunk...

(természetesen nem kételkedem abban, hogy jót akar. hogy a szándék... de miért kell lerombolni valamit, ami jó volt? pusztán azért, mert ő nem akar átvenni, hanem újat akar kezdeni?)
reggel annyira féltem, még sosem féltem ennyire, de most egész kertvárosban nem volt közvilágítás, csak a vasúton túl, de odáig ugye el kell jutni valahogy. annyira féltem, hogy majdnem felhívtam a Márkot, hogy jöjjön ki elém, biztos kijött volna, mert nagyon rendes fiú, most is megvárt az öregek otthonánál, pedig nem is láthatta, hogy jövök, csak gondolhatta.
világítottak a karácsonyi díszek az ablakokban, a csillagok is világítottak, ha nem féltem volna ennyire, örültem volna, hogy ilyen szép az ég.
megismerkedtem az Adatbázisok Adatbázisával, ami mindent tud minden könyvről. ez a nap is hasznosan telt.
ma elmaradt a harsonaórám, mert nem volt áram az egész faluban, így kint a zenesuliban sem. többek közt nálunk se, több, mint három órán keresztül. gyertyáztunk, aludtunk, csönd volt, jó volt. elkezdtem ajándékot csinálni gyertyaillatban, ez is jó.

elmehetne az áram gyakrabban is.
még csak aligóta van hideg, de én máris unom, ha hó lenne, nem unnám, a havat szeretem, de ez a semmilyen, se nem fagy, se nem szél, se nem nap, se nem ború, ez nem jó. a tél legyen karakteres, vagy ne legyen tél.

egyébként tegnap este azon gondolkoztam, hogy ha az ember elsős korától kezdve csak szépirodalmat (nem szakkönyveket) olvas, és ennyi az iskola, akkor az élethez szükséges tudásanyag hány százalékát tudná így elsajátítani, valamint el tudna-e olvasni mindent, amit érdemes. már ha ezt a kategóriát meg lehet határozni.
és akkor elégedett voltam magammal, hogy milyen jó gondolatom támadt, oktatási rendszer reformja rögtön, egészen új módszer, és akkor kinyitottam az itthon kallódó Théléme című folyóirat egyik számát, mert az elejére jó nagy betűkkel ki van írva, hogy BorisVian, és elolvastam az előszót, és rájöttem, hogy már ezt is kitalálta valaki. Rabelais. lehetetlen újat gondolni. utálom a 21. századot. (kísérteties, hogy mindig azt a könyvet nyitom ki, amit ki kell, és mindi…
elment a délutánom, de nagyon, most bőgök, mert nem így akartam, nem kell holnapra tanulni, csak franciát, mert ma három dogát is írtam, és éppen elég volt, csak fél órát akartam aludni, utána rendesen franciát, meg megcsinálni az ajándékot az álfomnyafiknak, az órám rossz, a mobilom sagem, ezért nem csörög (típushiba), erre anyu elfelejtette, remek, bejön fél 12-kor, akkor már minek jön be, hagyott volna aludni reggelig, így csak hisztizek, hogy aludni éjjel semmit nem fogok tudni, ha a délutánt már így, tanulni sem, mert hisztizek, meg késő is van, szóval annyira szeretem, ha más hülye, és az én napom megy tönkre, igazán köszönöm.

elkeserítő, hogy a legkisebb próbálkozásom is a normális életmódra (nappal tanul - éjjel alszik) való átállásra ekkora kudarccal végződik.
Cusi:
tudom... ez a baj a jótanulókkal
Cusi:
tizenkét év folytonos nyerés után
pedig életednek nem lesz többet ilyen folytonnyerő szakasza

a mai napom nagyon hasznosan telt, órákig olvasgattam a fszek katalógust meg a bookline-t, szimpatikus nők szimpatikus naplói után kutatva, lenne 21. századi is, magyar, pl. a nagy port kavart Spiegelmann Laura: Édeskevés, de azt semmiképp nem olvasnám el.
előtte meghallgattam legalább háromszázszor az ave mariát a notre dame-ból, énekeltem is, franciául persze, nyersfordítás, hajjaj, soha nem jön ki a szótagszám, rímek nincsenek is, nem lesz belőlem fordító.
kiválasztottam az aranytollas verseket, éppen ideje, hétfő a határidő, harmadik karácsony, harmadik jelige, az első karácsonyon egyetlen vers volt, nem is volt akkor még más, milyen régen volt, milyen nagyon-nagyon-nagyon régen, szerintem majd Lacibácsinak adom oda, mindig ez a legnehezebb, hogy kinek, még nehezebb, mint verset választani, mert csak. ráadásul a jeligém sem tetszik igazán.
a hétvégék olyanok, olyan alvósak, nem lehet ezzel már mit csinálni, az ember lánya kimerült, pihen, a fiúja felolvas neki Boris Viant, az jó, aztán a fiúja is elalszik, akkor alszanak, aztán felkelnek, jön a Mikulás, hoz virgácsot meg csokit, de virgácsot csak a felnőtteknek, a Kicsi mondja, hogy azért a nagyok kaptak, mert ők mindig csókolóznak, a gyerekek nevetnek, aztán a fiú meg a lány alszik megint, esetleg sétálnak, moziba mennek, megnézik a Die Wellét, megtanítják keresztszemezni a Kicsit, nyomdáznak az ikrekkel, akik kétszer is itt aludtak, a hétvégék már csak ilyen alvósak, mindenki fáradt, nem akarom, hogy ilyen alvósak legyenek, de ezzel nem lehet mit csinálni.

a vasárnapok pedig még mindig szörnyűek, bárcsak ne lennének vasárnapok, a vasárnap nem is hétvége, hétvégén az ember azt csinál, amit akar, a vasárnap elválós-tanulós.
ma három fiú fog itt aludni, halmozzuk az élvezeteket, a Kicsivel kettő, velem egy, már csak anyu mellé kellene valaki.

nálunk egyébként mindig úgy volt, hogy bárki bármikor itt aludhat, nekem nagyon furcsa, hogy valahol nem engedik meg. ha van elég hely, miért ne.

gólyaavató

több, mint 10 óra a suliban, brrr.

egyébként nagyon jó volt, a világ második legjobb blogján biztos írnak majd róla, belinkelem majd.

reggel héttől este ötig folyamatosan bent voltam a suliban, szeretek bent lenni, de ez azért kicsit sok volt. jó, nem folyamatosan, egy kicsit nem, amíg átmentünk a cukiba sütiért Gergővel meg Lacibácsival. reggel énekkar volt, a második emeleten jöttem rá, hogy még mindig dúdolom az ave mariát, hónapok óta nem dúdoltam semmit énekkarról kijövet, most úgy benne maradt a fülemben. nagyon jó próba volt a mai, sok ilyet még, hangulatilag is, technikailag is.
aztán infó oktv, inkább hajjaj, de nem ártott megpróbálni, mennyit felejtettem az érettségi óta. Frau B. rendes volt, hazahozott, nem áztam meg, Milvát hallgattunk, sötét volt, köd, sokan voltunk a kocsiban, szeretem az esőt, a ködöt és a sötétet.

most szerintem alszom egy kicsit, aztán érzékeny és fájdalmas búcsút veszek azoktól a könyvektől, amiket el szerettem volna olvasni, mondjuk úgy az elkövetkezendő két hónapban... (azért a Boris Viant még persze befejezem, reméltem, hogy nem fog tetszeni, de mégis, csak meg kellett szokni a sz…
délután három környékén megnyitottam egy excel adatbázist. hogy szigorú órabeosztást abba bele. percre pontosan. azóta csináltam igazán sok mindent, de semmi olyat, aminek igazán köze lenne az irodalomhoz vagy a nyelvtanhoz vagy a franciához. olyat igen, aminek kicsit van, de olyat, ami tényleg, olyat nem.
de most már mindjárt megcsinálom az órabeosztásom... holnap infó OKTV, szerintem minden órára bemegyek, mert énekkarra kéne, meg magyarfaktra és franciára is, a kettő között meg mit csinálnék. úgysem készültem igazán.
mondta Mészi, hogy gratulál, én meg csak néztem, hogy jó, de mihez, és mondta, hogy a nyelvtan, én meg mondtam, hogy kizárt, meg nekem még nem is mondta senki. de mondta Mészi, hogy de bizony, második forduló. azt hiszem, először nagyon megörültem neki, aztán rájöttem, hogy kell írnom 30 oldalt "Naplóváltozatok a klasszicizmustól napjainkig" témában, azután már csak szimplán örültem, és még most is örülök, ki hitte volna, hű.

most dicsekedtem.
még hogy szép álmokat...
mikor álmodtam utoljára egyáltalán elfogadhatót? amiből nem úgy ébredtem, hogy hú, és nem nyomasztott napokon át?
buta, buta, buta, buta, meg még lusta-lusta-lusta-lusta is, meg figyelmetlen, felelőtlen, megbízhatatlan, nem kitartó, de nem ám, meg önfegyelmetlen, meg tehetségtelen, meg befolyásolható, meg semmihez sem értő, semmit sem akaró, semmihez sem kezdő, nem is megy magyarszakra, egyetemre sem, buta, buta, buta, buta.
bejött reggel nyolckor a kétszázkettesbe, és mondta, hogy Lackfi János vagyok, én meg mondtam, hogy hűha. meg a Gergőnek, hogy na látod, ez a pasi írta azt a klassz cicás verset. jött mondani, hogy gyertek gyerekek a pázmányra, mert járhattok kreatív írás szemináriumra. azt is mondta (de nem magától, kérdeztem), hogy persze, szerkesztőképzés is van a pázmányon, de az egyetemen kívül is, pesten, utánanézni (nagyon drága), hozott prévert-t, meg svéd gyermekvers-típusú verset is (ki gondolta volna gyerekként, hogy azok ilyen híresek), meg weöres sándort, kreatív írtunk, kreatív hallgattunk, hallgattuk. meglepetés volt, jó meglepetés így kedd reggelre, sok ilyen kedd reggel kéne, mondjuk jöhetne még az eltéről a Nádasdy, annak is örülnék.
december, december, ki lehetett nyitni a csokis adventi naptár első ablakocskáját. finom.
tegnap meg meggyújtottuk az első gyertyát a koszorún, legalább másfél percig együtt voltunk mind az öten a konyhában, furcsa volt és jó.