a nekem-mi-mindenre-van-időm keretei közé simán belefér egy olyan nap, ami reggel hattól este fél tízig tart, mármint hogy addig távolt itthonról, mondjuk fel kisbusszal nagyvárosba, planetárium, hittanosokkal, még nem voltam sosem, jó volt. (bár a Hubble űrtávcsős előadásról kicsit homályos emlékeim vannak, de ott mindenki elaludt pár percre, valahol a csillagkeletkezés és a galaxisok között a végtelen univerzumban...)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések