bizonyára valami gond van velem, gondoltam, ahogy hazafelé sétáltam a bajcsy-zsilinszkyn, jól éreztem magam a többiekkel, egyszerre mégis megszédültem, fájni kezdett a fejem a zajtól, úgy éreztem, hogy egy percig sem bírom tovább, aztán szinte azonnal megbántam, de nem mentem vissza, vettem egy almát (zöldet, édeset, a ragacsos lé végigcsorgott az államon, az ínyem felszakadt, véres lett az alma, csutkáig rágtam), sétáltam, hagytam, hogy az enyém legyen az ősz, teljesen az enyém, belélegezzem, belekerüljön a vérembe, beleépüljön a csontjaimba, befészkelje magát a hajam szálai közé, vissza kellene menni, emberek közé, gondoltam, meg hogy ma délelőtt is emberek között, délben is, délután is, este is a koliszobában, hadd legyen ez a fél óra csak az enyém, amíg csatangolok a városban, leveszem a maszkjaimat, egészen könnyű vagyok és egyszerű, buszra kellene szállni, messzire menni, és három év múlva írni egy levelet, hogy jól vagyok, anya. (tisztelem annak a bátorságát, aki el mer menni, akár csak egy nyárra is, én maradok a langyosvízben. pedig langyosvízben nincs élet, művészet sincs, vegetálás van. az meg minek.)
(amikor a díszdoktorrá avatás végén elénekelték a gaudeamus igiturt, nem csak az én vállam rázkódott a visszafojtott röhögéstől. valaki szóljon már nekik, hogy keressenek más egyetemi himnuszt, vagy mit, mert ez már lecsúszott a gimis ballagásokra.)