Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2016
lista, idén kicsit máshogy. az ötletet köszi Izoldának a molyról.
2016-ban életemben először
- mentem titkos koncertre
- fogadtam couchsurfereket
- sütöttem mézeskalácsot karácsony után
- programoztam JavaScriptben
- vizsgáztam angolul az egyetemen
- küldtem vissza hibás terméket a boltba
- nyilatkoztam a tévének
- vacsoráztam a húgom barátjával
- vettem két karácsonyfát
- tanítottam magyart felnőtteknek
- sírtam amiért meghalt egy híres ember*
- jártam pszichológushoz
- vettem meg ugyanazt a könyvet kétszer is (Atwood: Cat's Eye)
- volt néhány igazán kellemetlen orvosi vizsgálatom
- jártam a házunk tetején
- viseltem sportmelltartót
- mentünk élő Murder Mysteryre (és rossz volt)
- ettem florentint (és egy csomó más dolgot, például csicsókalevest meg furcsa japán gombóc alakú édességet meg spirulinás proteingombócot)
- szerettem egy receptet annyira, hogy leírtam egy külön kis füzetbe (ez a recept, kb. kéthetente egyszer ezt esszük.)
- vettem részt olyan vacsorán, ahol dresszkód …
nehéz belegondolni, hogy a tél még csak most kezdődik: karácsonyra fázni kezdek és megéhezek, kimerülök fizikailag és érzelmileg, betegségeket hallucinálok (micsoda meglepetés) és minden pénzem marcipánra vagy florentinre költöm (ez utóbbit eddig nem ismertem, az idei év nagy felfedezettje számomra).
a kódom végül futott, még nem tudom eldönteni, mennyire leltem örömömet benne. szeretném folytatni, de nehéz megfelelően beosztani az időmet. szívesen járnék koncertekre (mentünk is most kétszer!), kiállításokra, sportolni (oda holnap megyünk), ma délután olvastam (hobbiból, itthon, a kanapén ülve, szinte ismeretlen élmény volt), pedig tudom, hogy vár a munka meg a tanulás.
még hátravan egy esszé, aztán voltaképpen majdnem kész is az iskola, "csak" a projekt van hátra. a végén még véletlenül tényleg nyelvész leszek.

az a szörnyű dolog történt közben, hogy megszerettem a munkámat, jó a csapat, kedvesek a vásárlók, eleget fizetnek, megkapom az órákat, amiket kérek. így hajlamos v…
nem tűntem el, csak nem írhattam addig, amíg nem fut a kódom. de már fut, csak az utolsó simítások vannak hátra. 12 nap múlva karácsony, de nem látok el odáig. legalább a fa fel van díszítve.
mostanában mindig nyitok, reggelente ugyanaz a róka ül ugyanott a kocsibehajtón, nagyon nem is zavartatja magát, csak behúzódik az egyik parkoló autó mögé és onnan néz. azon gondolkodom, érzi-e, hogy milyen büdös vagyok (a kabátomba beleivódik a pékség szaga, állott kávé és croissant-szag), vagy nem fordít több figyelmet a szagomra, mint a többi emberére. tudja-e, hogy minden reggel találkozunk, a róka meg én, mielőtt még felkelne a nap.
amiből nem látunk sokat mostanában.
legalább a kódom megvan, ez nagyon nagy részben köszönhető egy kedves barát segítségének, kisebb részben pedig a Harry Potter-könyveknek, mert anélkül soha nem jutna az eszembe a kádban, a fejemet a víz alá dugva gondolkodni egy probléma megoldásán. a legtöbb válasz pedig, meglepő módon, így érkezett.

most alszom, de néhány na…
akkora nagymama vagyok, hogy nagyon szeretnék találkozni valakivel ma este, de az hétszentség, hogy én már nem megyek sehova, úgyhogy inkább áthívom velünk vacsorázni. egy közönséges kedden.
Kép
most egy videót hoztam nektek a pénteki órámról: a kísérletben azt vizsgálták, hogy hatással van-e a kisbaba beszédértésére az, hogy tudja-e mozgatni a nyelvét. úgyhogy vagy olyan cumit adtak neki, ami leszorítja a nyelvét, vagy olyat, ami nem szorítja le, és azt vizsgálták, hogy ebben a két kondícióban hallja-e a különbséget két hang között. ilyen pici babáknál ezt általában úgy vizsgálják, hogy addig ismételnek valamit, amíg a baba hozzá nem szokik, aztán megváltoztatják a stimulust, és a baba az újdonság hatására arrafelé fordítja a fejét - ha a baba nem hallja a különbséget a két stimulus között, akkor pedig nem fordítja. (ennél kisebb babáknál pedig azt vizsgálják, hogy milyen intenzitással cumizik! ha érdekel titeket, szerintem arról is találok videót.)

ma találkoztam a strand coordinátorommal (szakirányfelelős?), múlt héten kétségbeesetten írtam neki egy emailt az éjszaka közepén, hogy nem találok supervisort és mi lesz.
egy kicsit megnyugtatott, hogy még nem vagyok elkésve semmivel, de ami ennél is fontosabb, feltette azokat a kérdéseket, amiket én nem szoktam feltenni: mit fogok csinálni, miután lediplomáztam, PhD vagy munkát keresek, és ha munkát keresek, akkor minek ilyen felesleges (de izgalmas) képzésre költöttem el azt a rengeteg pénzt (ezt persze nem kérdezte, ezt csak én gondoltam hozzá), ha meg PhD-t csinálok, akkor miért fordítom minden energiám a tanulásra, miért kell nekem második (a magyartanítás) és harmadik (a content writing) munka, a tördelésről nem is beszélve. mondjuk ott legalább leadtam a kötetet a hét elején. persze ezt sem kérdezte, úgy tudja, hogy négy napot dolgozom egy héten, ami mondjuk nem igaz, de nem akartam sokkolni.
nyilván azért kell, mert a rendes munkám nem elégít ki és nem okoz kihívást: olyan e…
most sem az egyetem
sem a munkám
de a másik és a harmadik munkám
és a családom igen

játékajánló - Glimpse

A mai játékajánló abból a szempontból rendhagyó, hogy kifejezetten nem szerettem a játékot, amiről írok. A V&A Childhood Museum által szervezett 'game testing' event valójában sokkal kevesebb volt, mint amit ígért, még akkor is, ha alapvetően nem éreztük magunkat rosszul. a "game testing" négy standot jelentett, ebből kettőt tudtunk megnézni, mert utána volt egy játéktervező verseny, ahol csak azért indultunk, hogy ne érezzük azt, hogy feleslegesen utaztunk másfél órát.
A Glimpse egy egyszerű családi kártyajáték, gyerekkorunk "Guess who?" játékára alapozva. Két csapat van, mindkét csapatból az egyik játékos kap egy piros lencsés szemüveget, amitől elveszti a színlátását. A másik játékos pedig mindig kiválaszt egy arcot a lerakott 16 közül, és kártyák alapján mond róla valamit. Ilyesmi kártyák vannak: "Mutogasd el, hogy eszik ez az ember", "Mit eszik ez az ember reggelire", "Milyen ennek az embernek a családja".
Az a kisebb…
ja meg színházban is voltunk
elég jó volt, amit leginkább azáltal lehet mérni, hogy vissza-vissza gondolok rá.
"nincs vesztenivalóm" alapon közvetlenül a CEO-hoz mentem a problémámmal, "this is not a you thing, this is a changed business plans thing", mondta, úgyhogy veszett fejsze nyele. de azt is mondta, hogy körbenéz, hátha talál nekem valami mást. majd meglátjuk.
mindegy, úgysem erre kellene koncentrálnom, hanem az iskolára, de valamiért idén nem tudok. pénteken prezentáció, és el kell kezdenem az esszén, a beadandón és leginkább a PROJEKTEN gondolkodni. most a bilingual szülők kódswitchingjéről és borrowingjáról olvasok, ami egészen konkrétan az, amit én csinálok ebben a mondatban.
(V. is csupa stressz, pont arra emlékeztet, amikor a gimi utolsó éveiben én tanultam sírva hajnalig minden éjjel, csak azért, hogy másnap elaludjak biológián. mondjuk itt angol mértékek vannak, semmi hajnalig tanulás vagy ötkor kelés. mindenesetre nem kellene szigorúnak lennem, csak azért, mert magammal az vagyok.)
nem tudhattam előre, hogy milyen jól fog jönni, de a szerencse úgy hozta, hogy rengeteg izgalmas dolgot terveztünk erre a hétre, úgyhogy nem azon szomorkodtam, ami nincs és nem is lehet. a You Say You Want a Revolution kiállítás (vagy inkább show) a V&A-ban, nagyon látványos (vagy akármi is ennek a hallással kapcsolatos megfelelője), és nagyjából ezzel ki is fújt. imádtam, persze, ki ne szeretné, ha három órán keresztül a kedvenc számai szólnának nagyon jó minőségben, random érdekességeket tudhatna meg (például hogy Angliában a nők 1973-ig csak a férjük nevére kaphattak hitelkártyát) és élőben láthatná John Lennon ruhatárának nagy részét. (nem viccelek, minden teremben volt valami: szemüveg, fekete öltöny, fehér öltöny, Sergeant Peppet outfit.)
másrészt viszont a kiállítás túl nagyot akart markolni, és végül túl keveset fogott. úgy tűnt, hogy a zenei rész túlságosan el van választva a politikai tartalomtól, utóbbi a kiállítás vége felé, összezsúfolva bemutatva: a vietnámi háború …
Kép
a tegnapi nap annyira rossz volt, hogy amikor leestem a lépcsőn egy tálcányi koszos edénnyel, azt már a jó dolgokhoz számítottam. még jó, hogy nem ünnepeltük meg nagyon az új pozíciómat, mert tegnap kiderült, hogy mégsem megyek sehová - két hónapig hitegettek, ennek megfelelően vettem fel az óráimat és nem vettem ki szabadságot a reading weekre. 'recent changes in the business', mondják, soha nem kellett volna beleélnem magam, mondom én.
egyszer munkásosztály, mindörökre munkásosztály (legalábbis Angliában). meglepő, hogy hagyom, hogy ugyanaz a cég újra és újra és újra belém rúgjon. azt mondom magamnak, hogy azért tűröm, mert nincs választásom, a gyerek miatt nem engedhetem meg magamnak a munkanélküliség bizonytalanságát néhány hétre sem, de valószínűleg azért tűröm, mert ilyen kutyatermészetem van. és mert a remény nagy úr.
nem hagyhatom, hogy mások döntsék el, mennyit érek.
mindegy, már csak két hónap van az egyetemből, holnap találkozom egy másik potenciális supervisorral,…
de hogy ne csak a nyafogás legyen, elmesélem, hogy milyen izgalmas dolgot tanultam ma az iskolában.
azt a jelenséget mindenki ismeri, hogy a kisbabákhoz, kisgyerekekhez elváltoztatott hangon beszélnek a felnőttek: ennek neve is van, infant directed / child direccted speech, és a kutatások alapján komoly szerepe van a beszédtanulásban. (szóval bocsi mindenkinek, akit idegesít, you have to put up with it.)
kutatások azt is alátámasztják, hogy az, ahogy kisállatokhoz beszélünk, meg ahogy gyerekekhez, sok hasonlóságot mutat: a magasabb hangfekvés (higher pitch) például valószínűleg az érzelmi kötődéshez köthető. a külföldiekhez és a kisbabákhoz való beszédben pedig a vowel hyperarticulation, azaz a magánhangzók túlartikulálása a közös.
Nan Xu és társai azt kutatták, hogy milyen arányban van jelen ez a vowel hyperarticulation, amikor kisbabákhoz, kutyákhoz, beszélő papagájokhoz vagy felnőttekhez beszélünk: tehát befolyásolja-e azt, hogy mennyire artikuláljuk túl a magánhangzókat az, hogy a…
ma találkoztam a jövőbei supervisorommal és attól tartok, hogy mégsem ő lesz a supervisorom
mert nem tudok 9 hónapot ezzel az emberrel együtt dolgozni
egy nagyon unalmas témán

ah, rendkívül élvezem az egyetemet idén

napló a nappalinkból (37)

a szerencse úgy hozta, hogy legutóbbi vendégünk egy korábbi vendégünk barátja, és valóban ez volt az érv, ami miatt elfogadtuk az utolsó pillanatban küldött igénylést. "ha találkozunk, akkor nagyon jó barátok vagyunk, csak már régen nem élünk ugyanott", mondta C., amikor kérdeztük. ez érthető: a Franciaországban élő lengyel Martynával ugyanis nagyon könnyű volt összebarátkozni. beszélgettünk kultúráról, oktatásról és társadalomról. az ilyen "ha egy városban élnénk, barátok lennénk" élményekért szeretem a Couchsurfinget - és ilyenekből van nagyon kevés.
nem tűntem el, csak egyrészt nagyon elfoglalt lettem, másrészről meg nem történik semmi.
az új munka ígérete már két hónapja lóg a levegőben, cégen belül mozognék, úgyhogy mindenki tud róla, mégsem történik semmi. még a leveleimre sem válaszol a leendő csapat, akikkel együtt dolgoznék - kezdem bánni, hogy amikor megkaptam az állásajánlatot, lemondtam a többi interjúmat.
másrészről pedig egy csomó izgalmas dolgot csinálok, például elkezdtem egy magyar lány startupjával együtt dolgozni: skype-on keresztül bevontak a meetingre, és úgy kezeltek, mintha a véleményemnek és a tapasztalataimnak lenne értéke. kicsit meg is fájdult a szívem, mert átfutott az agyamon, hogy ha hazamennék, szinte mindig egyenrangúként lennék kezelve, nem pedig csak különleges helyzetekben és különleges emberek által.
de haza most nem megyünk.
mindenesetre erről majd írok többet is, ha rendesen beindul (legalábbis gondolom).
harmadrészről már négy hete megy az egyetem, én pedig nem is hogy senkivel nem tudtam össz…
amikor azt gondolom, hogy kiválóan vásároltam vacsorára, mert van sütőtök, szőlő, dió, ciabatta és négyféle sajt, akkor mindenki húzza a száját, hogy ez nem vacsora
de mégis minden elfogy
ki érti ezt

(de az igaz, hogy kellenek új receptek. kár, hogy M. és Veronika pont ugyanazokat a dolgokat szeretik, amik pont nem azok a dolgok, amiket én szeretek.)

első nap az iskolában

ma nem beszéltem senkivel sem.

napló a nappalinkból (35-36)

a múlt héten M. családja látogatott meg minket. amúgy borzasztóan elfoglaltak vagyunk és nem fogadunk új vendégeket, de a surfer barátaink vissza-visszatérnek: a kanapén a napot végigalvó német lány jövő héten újra jön, hogy megnézze Londont (meg bennünket), Caroline pedig a hónap végén jön látogatóba.

amúgy pedig most már biztos, hogy abbahagyom a kávéfőzést körülbelül egy hónap múlva. először nagyon örültem neki, most még mindig örülök, de emellett leginkább rettegek: attól, hogy valami közbejön és mégsem vesznek át, meg attól is, hogy mindenki csalódni fog bennem, aki azt gondolta, hogy ez a pozíció nekem való. meg attól is, hogy újra nem fogok semmit sem mozogni és göthös leszek. meg attól is, hogy kevesebbet fogok keresni. (entry level pozíció.) meg attól is, hogy nem fog tetszeni és mégis inkább kávét szeretnék főzni és vásárlókkal vitatkozni. meg attól is, hogy túlvállaltam magam és a tanulás rovására fog menni. de persze leginkább örülök.
ma egyszer szembe mertem nézni a félelmeimmel. (ha azt is beleszámoljuk, hogy elmentem a követségre, akkor kétszer.)
és csak egy vásárlóval voltam udvariatlan, reggel 10 körül - utána elfogadtam, hogy akkor sem lesz jobb, ha ideges vagyok, úgyhogy nem voltam. már csak az kellene, hogy ez reggeli előtt is sikerüljön, és akkor tényleg felnőtt embernek tarthatom magam.
szeptember szinte elviselhetetlenül hosszúra nyúlt - de lehet, hogy csak azért érzem így, mert ez a hét nem akar véget érni. ilyentájban szokott elviselhetetlen honvágyam lenni, de nem Budapest, hanem Tát iránt; idén viszont nem volt. annyira az eszembe sem jutott Magyarország, hogy az éves gyámsági beszámolót is elfelejtettem (szerencsére csak tegnapig, úgyhogy nem kerülünk bajba. mondjuk még soha nem válaszolt senki, csak küldöm a leveleket a semmibe. mint általában.)
csak el ne felejtsek holnap népszavazni menni.
We played and sang together, and read aloud a little of the Faerie Queene. Our days weave together the simple pleasures of daily life, which we should never take for granted, and the higher pleasures of Art and Thought which we may now taste as we please, with none to forbid or criticise.A. S. Byatt: Possession Nahát, ezek mi vagyunk.

már csak egy hét

végre felvettem az óráimat (Development of Speech és Web Programming for Psychologists, már csak ez a kettő van, aztán projekt) és eldöntöttem, mikor járok iskolába és mikor dolgozom. csütörtököt és pénteket kértem fix szabadnapnak, de csak pénteken lesznek óráim, úgyhogy ha mégiscsak kapok egy új munkát, amit már egyáltalán nem tartok annyira kizártnak, mert jó irányból fújnak mostanában a szelek, akkor tudnék heti négy napot dolgozni (és tésztán élni az év hátralevő részében), vagy négy napot egy 'rendes' munkahelyen, szombatonként meg főzhetnék kávét (főleg, hogy tegnap fizetésemelést kaptam, amit fagyasztott pizzával ünnepeltünk, mint minden rendes ember).

napló a nappalinkból (34)

a mai részben valóban arról lesz szó, hogy "ki alszik a nappalinkban": K, a hamburgi lány Párizsból most költözik Nottinghambe és előtte még szerette volna látni Londont a hétvége alatt, de ebből leginkább csak a nappalinkat látta. mindenesetre én nagyon pozitívan értékelem, hogy végre sikerült rendesen kialudnia magát. (és ő is úgy értékelte, egyáltalán nem tűnt idegesnek vagy dühösnek amiatt, amiért az egész napot végigaludta a kanapén.)

Rilke: Herbsttag

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren laß die Winde los. Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süße in den schweren Wein. Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.nagyon szeretem ezt a verset. ha fordítást kell választani, akkor Kányádi. mit tud Kosztolányi erről a letisztult egyszerűségről. ősz van.
bah.
a dolgok jobbra fordulni látszanak: ezt mindig akkor érzem, amikor elborít a munka (és a szennyes ruhák). arra gondolok, hogy dejó, hogy megint van mit beleírni a cévébe, de már sokkal jobb lenne, ha nem entry levelnek számítanék. játszom a gondolattal, hogy a magam ura leszek: freelance és temping, mint a mesékben (például Val a Possessionben vagy Robin is így kezdte Galbraithnél), aztán egyszer jön a nagy áttörés, dehát nyuszi vagyok én ehhez egyelőre. meg amúgy is, az egyik volt osztálytársam (aki nem két év alatt csinálta a képzést) most kapott kutatói asszisztensi pozíciót az egyetemen. na mindegy, majd jövőre.
mindenesetre megint van egy trainee-m, vasárnap én fakadtam sírva munka közben, ma ő, szerintem ez a büntetés azért, mert minden cover letterbe beírom, hogy I work well under pressure and I thrive under stress.

mindenesetre jó érzés mindig színes filctollakat hordani magamnál.

játékajánló - Dead of Winter

azt hiszem, mindhárman vágytunk már egy komplex stratégiai játékra, így szombaton felavattuk a Dead of Wintert, amit M kapott a szülinapjára. hónapokig harcoltam azellen, hogy ezt a játékot megvegyük: egyrészt teljesen hidegen hagynak a zombi témájú dolgok, másrészt túl nagy volt körülötte a hype és valamiért mindig a kicsit kevésbé mainstream játékok felé hajlok (általában pont az kell, amit nem lehet megszerezni). szerencsére kellemes csalódás volt.
az alapsztori szerint az emberiség a kihalás szélére sodródott, kis kolóniák küzdenek a mindent elborító zombik ellen. a túléléshez elegendő élelmiszert, gyógyszert, fegyvert és egyéb tárgyakat kell gyűjtened, valamint mindenkinek van egy saját, titkos küldetése – lehet, hogy csak a társaid elárulásával győzhetsz.
a játékmenet nagyon egyszerű: két túlélőt irányítasz, akik különböző helyeken kereshetnek különböző tárgyakat (felveszel egy lapot), zombikat ölhetnek (kockadobás), és ha meghalnak, akkor sincs semmi baj, mert kapsz új karakte…
amikor otthagytam (vagyis el sem kezdtem) a magyar mint idegen nyelv mesterszakot, nem gondoltam volna, hogy valamikor valaki pénzt fog nekem adni magyartanításért, ráadásul úgy elrepül majd ez az egy óra, hogy észre sem veszem. persze nagyon szerencsés vagyok, mert nem csak motiváltak a tanítványaim, hanem nagyon jó fejek is. amióta elvégeztem az angoltanári kurzust, azóta nem tanítottam egyáltalán (csak riadt olaszokat kávét főzni), de sokkal jobban ment, mint gondoltam, hogy menni fog. az egyetlen, amitől féltem, hogy nem fog sikerülni, és valóban nem is sikerült, az, hogy ne váltsak angolra, ha nem értenek valamit, hanem maradjak 'szerepben' és addig próbálkozzak magyarul (és gesztusokkal és rajzokkal), amíg nem értik meg. részben saját tapasztalatból, részben az alapján, amit a CELTA-n tanultam, hiszek a kizárólag célnyelven történő tanításban, de úgy tűnik, hogy ezt könnyebb mondani, mint tartani magam hozzá. (a CELTA-n volt egy óránk valamilyen skandináv nyelven, hogy …
ma reggel véletlenül hatra mentem be dolgozni nyolc harminc helyett, de nem baj, mert így megreggeliztem, ittam egy kávét, elkészítettem vasárnapra az óravázlatom és az anyagaim felét, aztán ugye sajnos dolgoznom kellett, aztán bevásároltam, aztán kitakarítottam a konyhaszekrényt, még a fiókokat és a mosogató alatt is, mindent beraktam helyes kis dobozokba meg lezártam rendesen csatokkal, aztán két órán belül három ismeretlennel telefonáltam három nyelven, ezek közül az egyik az új német cserepartnerem, ami elég rosszul sikerült (például mindent elismételt angolul is, hátha nem értem németül, hiába mondtam neki, hogy értem, meg vitatkoztunk egy kicsit az európai bevándorláspolitikán), aztán főztem vacsorát, aztán megettük, és még mindig nincs kilenc óra, nekem pedig hosszú listám van, hogy miket kell csinálnom. ollé!
minden reggel úgy megyek be, hogy na, ma felmondok, de ha nem is mondok fel, akkor átkérem magam négy, de inkább három napra, hogy legyen időm munkát keresni. ehhez képest nem tudom kimondani. meglátom a managerem, és azt szeretném mondani, hogy beszéljünk, de nem nyílik ki a szám. hol van az a lány, aki Londonba költözött pénz, kapcsolatok és nyelvtudás nélkül, és egy hét múlva már dolgozott. (az a lány menekült és felégette a hidakat maga mögött.) most ötven órákat dolgozom, német cserepartnert keresek (beszélgetni szeretnék valakivel, hogy szinten tartsam magam, csak egy Londonban élő német sem akar megtanulni magyarul, micsoda meglepetés), két hét múlva kezdődik az iskola (a gyereknek ma volt az első filozófiaórája, ki gondolta volna), mindenféle hobbiprojektjeim vannak (tördelés és magyarítás) ráadásul elvileg vasárnaptól magyart fogok tanítani egy angol családnak.
cross your fingers for me.
hogy lássátok, mennyire nem a levegőbe beszéltem. (ha nagyon kinagyítva nézitek, akkor látni a rókákat, ahogy aktívan teszik a semmit.)
és akkor azzal a kérdéssel még nem is foglalkoztunk, hogy mi van, ha csak én hiszem, hogy jó vagyok valamiben, de valójában nem vagyok jó, de mivel azt mondom, hogy jó vagyok, megkapom a munkát, és majd csak ott derül ki, hogy mennyit fényesítgettem az önéletrajzom; hogy valójában nem értek semmihez, csak a kávéfőzéshez.
vajon mit mond el rólam, hogy a nyaram nagy részét azzal töltöttem, hogy néztem a rókákat az ablakból: idén három rókánk van, két fiú meg egy lány, és szerintem testvérek (lehetnek például a tavalyi kisrókák), mert nem volt semmi szex (az nagyon hangos) meg kisrókák, ellenben veszekedtek egy csomót. a rókák rendkívül izgalmas életet élnek: általában a mező három különböző pontján alszanak összegömbölyödve, néha felkelnek, rágcsálnak egy kis füvet, fognak valami mezei állatot, birkóznak, vakaróznak, arrébb mennek néhány méterrel és folytatják az alvást. akció csak akkor van, ha a varjak vagy a szarkák túl közel mennek. rókafigyelési képességeimet annyira tökélyre fejlesztettem, ahelyett, hogy például megtanultam volna egy nyelvet, hogy még a kifakult nyárvégi fűben is észreveszem a kifakult nyárvégi fű színű rókát és mutatom a surfereimnek, hogy look, fox and vixen. (és tudom, hogy egész télen reménykedve fogom bámulni a mezőt, hogy hátha felbukkannak, jövő tavasszal pedig azt fogom t…
á, rendeljünk inkább kínait.
mondjuk valószínűleg könnyebb lenne, ha nem teljesen más típusú munkákra jelentkeznék minden nap.
például múlt héten kiadói asszisztens munkákra küldtem önéletrajzot, azelőtt marketing asszisztens, azelőtt HR, azelőtt kutatói asszisztens, most meg tanársegéd meg angol mint idegen nyelv tutor.
ugyan az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy bármit is csinálok, abban előbb-utóbb elég jó leszek, de legyünk őszinték, például nagyon rossz vagyok a vendégekkel (legalábbis reggel 9 után, mert körülbelül addigra mindig jön valaki, aki miatt dühös leszek), a tanítást élvezem, de csak akkor, ha mindenki csöndben ül, motivált és rám figyel (felnőtteket imádtam tanítani, igazán rewarding experience, de amikor általános iskolásokkal önkénteskedtem néhány éve, akkor fel kellett jönnie az igazgatónak rendet tenni hogy egyáltalán el tudjam kezdeni az órát, 15 nyolcéves kislány kifogott rajtam), és ugyan szeretem azt gondolni, hogy I thrive under pressure, egy kávézóban dolgozom és mindig ideges vagyok…
ahogy látjátok, augusztusban nem fogadunk couchsurfereket; M szakdolgozatot ír, én állást keresek, Veronika pedig, mint valami pillangó, elhagyta a szobáját. (és megkapta a GCSE eredményeit, én voltam az egyike az öt szülőnek, aki elkísérte a gyerekét erre a csodálatos eseményre, és jól sikerültek, mehet oda 6th formba, ahova szeretne.)
tudom, hogy nagy a csend, de nyafogni nem szeretnék, mást meg egyelőre nem tudok mondani.

napló a nappalinkból (33)

nem hosztolunk, amíg Miri le nem adja a szakdogáját, viszont az lassan hagyomány lesz, hogy társas után itt alszanak a barátaink - T.-nek és A.-nak csak arra kellett vigyáznia, hogy ki ne nyissák a hűtőszekrényt véletlenül, ugyanis ott a SAJT. még vendégpizsamát is tudtunk adni, köszi Fanni.

játékajánló - Secret Hitler

amíg meg nem érkezett mindenki, politikáról beszélgettünk; az angol belpolitika és az amerikai választások minden alkalommal téma, ezt színesítjük néhány Orbán Viktorról vagy Putyinról szóló anekdotával. valaki felvázolja a párhuzamot a mai és a harmincas évekbeli politika hangulat között, ki hova költözne a háború elől; az asztalra a Secret Hitler kerül.
a játék Kickstarteren másfél milló dollárt gyűjtött össze, és a támogatók hamarosan a kezükben tarthatják; az alkotók pedig az egész játékot feltöltötték az internetre "nyomtasd ki és játssz" (print and play, p'n'p) formátumban. (ide kattintva letölthető, ha valakit érdekel, szívesen lefordítom a szabályokat.) mi kinyomtattuk, filmnézés közben szétdaraboltuk, aztán a Veronika két teljes napot dolgozott vele*: kártyalapokra ragasztgatta (volt egy nem használt pakli kártyánk), kifestette és bevonta öntapadós könyvborítóval (mert abból volt egy csomó itthon). aztán beraktuk egy kekszesdobozba, és mehet is a többi közé…
lehet, hogy többek között azért nem sikerül túl jól az angol középosztályba való bekerülés, mert nem is akarok bekerülni, megvetem és gyűlölöm őket, once a proletár always a proletár, working class rules, megfájdul a fejem a sok butaságtól, de nem vagyok elég okos valami jobbhoz.
munkát keresek, hazudok, mint a vízfolyás, közben felfordul a gyomrom.

napló a nappalinkból (31-32) és egy kis participatory art

Kép
úgy tűnik, mintha mostanában minden este vendégeink lennének - nyár van. a kedves lengyel idegenek után barátok jöttek, F. és anyukája, ami nagyon szuper volt, közben ráadásul szabadnapom is volt, úgyhogy mehettünk mindenfelé: végre sikerült rendesen végignézni a Tate Modern új épületét (meg a Tate Britaint zárás előtt öt perccel). a Switch Houseban a céljuk olyan dolgokat is kiállítani, amiket korábban nem igazán sikerült, például performanszot vagy olyan alkotásokat, amik a közönséggel kapcsolatba kerülve telnek meg értelemmel (participatory art, például ilyen alkotás egy tükör vagy a terem közepére lerakott építőkockák). az alkotások közül egyedül Santiago Sierráét nem tudom kiverni a fejemből: heroinban fizetett prostituáltaknak, hogy a hátukra tetoválhasson egy vonalat. elgondondolkodtató videó a munkásságáról itt:


napló a nappalinkból (27-29 és 30)

az év egyik legjobban várt vendégei jöttek meg végre a hét második felében, és amennyire vártuk őket, végül pont annyira nem sikerült nagyon jól. nem sikerült rosszul sem, de azért nem bántuk nagyon, amikor elmentek. J velünk egykorú lengyel lány, aki szintén Anglliában (de nem Londonban) él, és ő töltött el néhány napot a városban az anyukájával és a 13 éves kishúgával. játszottunk is együtt, főztünk is, valahogy valami mégsem klappolt. (lehet hogy azért nem, mert sem az én főztöm, sem az övéké nem sikerült túl jól.) kár érte.

utána pedig R búcsúbulija után aludt itt A., aki korábban sohasem, úgy tűnik, mostanában mindig foglalt a matrac a nappaliban. (ami jó.)
mondjuk ma elmentem fogorvoshoz, és olyan magas összeget mondott a gyökérkezelésre (az NHS csak az aranykoronát támogatja valamiért, a fehéret nem), hogy egyértelműen jobban megérné hazamenni két hétre szeptember elején és megcsináltatni végre a fogaimat, csak hát kinek van ennyi szabadsága. majd meglátjuk.

napló a nappalinkból (26)

megint egy magyar lány aludt nálunk, úgy tűnik, ez a hónap már csak ilyen; nem igazi CS-er, hanem Rézi ismerőse és molyos. ennek ellenére (vagy éppen ezért) szombaton nagyon becsületesen lejátszott velünk egy Mascarade-et a london passos nap után, úgyhogy átment a teszten. (persze nem is volt teszt.) lesz még egy vendégünk a héten, és utána tartunk egy kis szünetet - persze leginkább azt várom, mikor fogunk mi is utazni végre.
eddig minden alkalommal olyan volt hazamenni, mintha a dolgok otthon sokkal valóságosabbak lennének, mint itt; mintha a londoni valóságunk csak egy álom lenne, szertefoszlik, amikor épp nem élem. most nem; otthon lenni pont ugyanolyan valószerűtlen volt, mint amilyen az ittlétünk. törekszem a teljesség felé.
ennyire rossz még soha nem volt visszajönni, nem találom a helyem. ezt elrontottam. (ráadásul a gyereket Magyarországon hagytam, és izgulok, hogy visszaengedik-e. meg hogy vissza akar-e jönni / menni egyáltalán.)

mondjuk most már az angol barátaink hívnak minket tüntetésekre és próbálnak meggyőzni, hogy lépjek be a munkáspártba (ez angolul kicsit jobban hangzik, join Labour), hogy szavazhassak Corbyn mellett.

nagyon szépek a növényeink és finomakat eszünk vacsorára, szombatonként átjönnek a barátaink társasozni. minden jó lenne, ha volna kivel beszélgetni.
15 hónap után hazajöttem öt teljes napra, utamat megsértett családtagok és csalódott barátok szegélyezik: hogy lehet, hogy csak másfél óra, miért nem várom meg, amíg a gyerek hazaér az oviból. valakivel kávé, valaki mással ebéd, valaki mással fagyi, aztán megint kávé. Este talán egy kicsit jobb, lefeküdni ráér.
kihagyott városok, kihagyott lehetőségek, nem fért bele a színház vagy a séta a várban. mi van veled, mi van velem. ha tavaly nem találkoztunk, még rosszabb: mi történt veled az elmúlt két, három, négy évben. jó volt látni, jövőre ugyanitt ugyanekkor.
több időre kellene jönni vagy nem jönni egyáltalán, így csak a szívem fájdul meg még jobban. beszélek a hazaköltözésről, kinevetnek, inkább nem beszélek.
azt mondják, itt élni nem jó - elhiszem, de úgy érzem, hogy máshol nem lehet.

napló a nappalinkból (24-25)

az első magyar szörfereink, V. és E. jöttek, láttak, segítettek visszarakni a konyhaszekrény lábát, hoztak Balaton szeletet és barackos-kekszes Bocit, hazamentek. jó volt. (igazából akár maradhattak is volna még.) (és jó volt másokat hallani magyarul beszélni. mondjuk azon, hogy mi a honeycomb, két napig gondolkodtunk négyen, és így sem jöttünk rá. olyan volt, mint múlt héten a bastard. nyár eleje óta csak magyarul olvasok, mégis elhagynak a szavak. mindegy, jövő héten utazunk haza, aztán ki tudja, visszaengednek-e még minket Angliába.)
amikor M. reggel felkeltett, és mondta, hogy 52, akkor azt gondoltam, hogy még mindig álmodok, de valójában utána is; egész nap úgy éreztem magam, mint ahogy komoly katasztrófák esetén érzi az ember, vagy amikor meghal valaki, aki közel állt hozzánk: most már többé semmi sem lesz ugyanolyan. alea iacta est, mondaná a művelt európai, de nem mondják. (azt gondolom, ez is vakuemlék lesz.)
nem magunkat féltem (mi mindhárman talpra esünk, ez már kiderült; ezek a lányok nem sírnak), hanem a rendszert, egész felnőtt életünk alapvetését, ezt a lassan mozgó, rozsdás gépezetet, amibe belerúgtak ahelyett, hogy beolajozták volna és kicseréltek volna néhány elhasznált alkatrészt.

napló a nappalinkból (21-23)

az a meglepő dolog történt, hogy a mi időbeosztásunk meg a surfereink időbeosztása miatt csak egyszer láttuk a három philadelphiai lányt, pedig két éjszakát itt töltöttek. (néha a húgomat is csak kétnaponta egyszer látom amúgy, de azért igyekszünk legalább együtt vacsorázni.) úgyhogy szívesen mondanám, hogy mintavendégek voltak, mert meghívtak minket vacsorázni és hoztak hűtőmágnest, de valami hiányzik - ja igen, például hogy megjegyezzem a nevüket.
még olyan apróságok történnek, min hogy csütörtökön Oxfordban vacsoráztunk egy barátunknál, és hat evőeszköz volt, négy fogás és háromféle bor, és dresszkód és ülésrend és névtábla, és így még azt sem bántuk, hogy egy kisiklott vonat miatt három órával később értünk haza a tervezettnél és úgy mentünk másnap dolgozni, mint muffin.
ugyan előre bejelentettem, hogy 'I don't want to talk to strangers', mégis beszélgettem, és nem is volt rossz.
vannak olyan emberek az életemben, akik nagyon fontosak ugyan, mégsem beszélünk túl sokat, csak néha küldünk egymásnak egy-egy könyvet.
most már tényleg véget ért a félév, átmentem mindenből, még statisztikából is, éljen! ebből sajnos nem lesz distinction, de leginkább túlélésre játszottam, úgyhogy ez nem nagy csoda.

napló a nappalinkból 17-18 és 19-20

múlt hétvégén Brüsszeli barátok voltak itt, mentünk Kispálra (meg máshova is). közben új helyre kerültem a munkahelyemen (hónapok óta kértem a transzfert), nagyon reméltem, hogy itt majd boldogabb leszek, meglepő módon nem vagyok boldogabb, csak sokkal fáradtabb, mert csupa idegen emberrel dolgozom együtt minden nap, idegenek a vásárlóim is és sokat kell fel-le rohangálni a lépcsőkön. (az új helyem kétszintes, az első néhány napban kétóránként kellett pozíciót cserélnünk, annyira kikészített mindenkit a rohangálás, hogy szívesebben mosogatok.)

pénteken pedig kanadai szörferek jöttek, és az a meglepően szomorú helyzet történt, hogy csak egy nagyon rövid éjszakára maradtak, és nem maradt időnk jobban megismerni őket, pedig szerettük volna. ők is hűtőmágnest hoztak, ez egy ilyen 'jó fej CS-er' dolognak tűnik.
úgy tűnik, hogy felnőtt életemben eddig kétszer voltam hosszabb ideig igazán boldog: amikor a Széchenyi-hegyen laktunk és most. érdekes, hogy mindkét ház bauhaus, harmincas évek, világos színek és lekerekített sarkok jellemzik; faltól falig ablak, keleti fekvés, parkra néz. valaha volt tetőterasz, de már le van zárva. rossz a szigetelés. öregek a vezetékek. kicsi a konyha. és a teljesen véletlenszerű hasonlóság: nincs kilincs a fürdőszobaajtón.
csak az a kérdés, hogy mi az ok és mi az okozat: valószínű. hogy egy világos, tágas, parkra néző lakásban az ember kevésbé könnyen adja át magát a depressziónak, mint egy halszagú lyukban, amit 14 másik nővel oszt meg? vagy az életminőségünk egyébként is javult volna, és akkor is ugyanilyen boldog lennék, ha kicsi ablakaink lennének? remélem, ezt a kísérletet soha nem kell majd elvégeznem.

napló a nappalinkból (rendhagyó + 15-16)

az amerikai fiú annyira megviselt minket, hogy szörnyű dologra szántam el magam: lemondtam a péntek esti surferünket. (ráadásul egész héten nyitottam, úgyhogy péntekre már alig éltem.) szerencsére a péntek esti surferünk foglalt magának hotelszobát a belvárosban, csak azért akart nálunk aludni, hogy 'ismerkedjen helyiekkel', így nem került miattam valaki utcára. (ráadásul a betört ablakot is aznap jöttek megszerelni, így nem kellett magyarázkodni a főbérlő előtt.) 'kárpótlásul' a péntek délutánt Risával töltöttem: elvittem a British Librarybe, a 9 és háromnegyedik vágányhoz és megmutattam neki Bloomsburyt. nagyon aranyos volt, de mindig, amikor kérdeztem tőle valamit, egy különös búgó hangot adott ki, mielőtt válaszolt volna (ez szerintem valami japán dolog lehet, vagy inkább kelet-ázsiai, a koreai munkatársam is mindig búg, amikor kérdezünk tőle valamit). este pedig végre mi mentünk vendégségbe, ami annyira ritkán fordul elő, hogy már csak ezért is jó volt.

most pedi…
onnan tudni, hogy itt a nyár, hogy a vízforraló helyett a turmixgép van állandóan bedugva.

napló a nappalinkból (14)

if you feel uncomfortable in your own apartment while hosting, that kind of defeats the purpose. by giving a couch for C, we went against all our guidelines (too young, male, hitchhiker & long term traveller, and looks "too cool" to hang out with us). however, aren't rules made to be broken? so we gave him a chance nevertheless. it was a mistake. his attitude (might be a personality trait, but I wrongly put it on the account of young-white-male-American) was questioning our own existence. obviously, if you have to be in defence mode in your home, you might not be the best companion. never again, really. he spent the whole Sunday in the living room wearing nothing but his underwear. you've gotta be a bit more considerate if you crash at someone's couch.

hoztunk néhány szabályt arra vonatkozólag, hogy kiket engedünk be a lakásunkba: ne legyen túl fiatal, ne legyen fiú, stoppos vagy egész Európát bejáró utazó, és ne legyen senki olyan, aki túl menőnek tűnik ahh…
akármennyire is vártam a ma esti Murder Mysteryt az egyetemen (múzeumok éjszakája), be kell ismerni, hogy elég rossz volt. az is lehet persze, hogy mi nem voltunk top formában, félreértettük a kérdéseket, nem kapcsoltunk elég gyorsan, és így történhetett, hogy véget ért mielőtt még észbe kaptunk volna. (elég ciki, de valójában a megoldást sem tudjuk, ugyanis nem mondták el, mi meg nem fejtettük meg.)
viszont ha a fentiektől eltekintünk, akkor: nahát! olyan dolgokat csinálunk, mint az igazi londonerek! olyasmi emberekkel vagyunk körülvéve, mint mi magunk! ó, egyetemi boldogság.
az dönti el, hol vásárolok, hogy hol van éppen leárazva a Magnum.

(nyáron hazamegyünk, meleg lesz, már most húzzuk a szánkat mindketten.)

játékajánló - Cards Against Humanity

van olyan játék is, amit valójában ki sem akartunk próbálni. ugyan van belőle print&play verzió, és letöltöttük és ki is nyomtattuk, a Cards Against Humanity csak hányódik a fiókban, mert valahogy soha nem éreztük úgy, hogy éppen ma lenne a legmegfelelőbb időpont rá; a játék ugyanis arról híres, hogy legendásan rosszindulatú, gonosz, rasszista és szexista viccekre épül.
tapasztalataim szerint viszont a játék pont annyira gonosz, amennyire te és a barátaid azok vagytok - én idegenekkel játszottam (M, a belga lány és a yorki fiú), és talán ez volt az oka, hogy inkább az okos poénok domináltak, mint a gonoszak; senki sem akart rossz színben feltűnni a többiek előtt. hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól, de ez csak olyan fél órán át tartott, utána már lehetett látni, hogy milyen típusú kérdésekre milyen típusú válaszok működnek jól. az abszurd meg mindig vicces.
kinek ajánlom: ha társasjátékestet szervezel, de véletlenül ismeretlenek is beállítanak, akik 'nem szere…

játékajánló - Codenames

ha már úgyis ennyit játszom, akár írhatnék is róla.
minden hónap második hétfőjén van társas a Ritzyben, ami egy itteni művészmozi lánc tagja (az 1910-es évek elején épült, az egyik első olyan épület, amit kifejezetten mozinak terveztek, nem pedig színházból alakították át, úgyhogy extra menő); egy nagyon kedves amerikai srác szervezi, és már annyian vannak, hogy nem férünk el az emeleten. még tavaly voltunk néhányszor, és most, hogy véget ért az egyetem, megint kedvünk támadt.
sajnos az egész estés, nagydobozos játékokat (amiket igazán szeretünk) már elkapkodták, mire odaértünk, úgyhogy csak a 'partijátékok' maradtak.
a Codenames-nek nagyon örültem, már régóta ki szerettem volna próbálni: a klasszikus szópóker ferturbózott változatának tűnik ugyanis, ami pedig családi kedvenc (valahogy mindig négyen voltunk).
maga a játék úgy néz ki, hogy az asztalra kirakott 25 szóból próbáljuk megfejteni, hogy melyik a miénk; a csapattársunk csak egy szóval és egy számmal segíthet. a szám …
na tessék, még csak tegnap adtam le a dolgozatomat, és máris aggódom, hogy mit csinálok a felszabaduló rengeteg időmmel. (kezdetnek például olvashatnék.)
az elmúlt 16 órát ezen a kanapén töltöttem, de a beadandóm még mindig nem írta meg magát. (mondjuk már csak a következtetéseket kell levonnom, de kicsit nehéz, mert már nem szeretnék kávét inni, hátha hamarosan befejezem és mehetek végre aludni. ja és mert szerintem hülyeség az egész tanulmány, de ezt nem merem leírni, mert lehet, hogy velem van a baj és én nem tudok valamit, amit tudnom kellene.) ehhez képest csak a tanárunk, Emma jár az eszemben, amint ül otthon az íróasztalánál, vagy talán bent van az egyetemen, mert biztos szerencsés és nem kell hazavinnie a munkát, olvassa a dolgozatainkat, és fogja a fejét, hogy na, ha ezek az idióták a jövő kutatói, akkor igazán nagy bajban vagyunk, még egy egyszerű logisztikus regressziós modellt sem tudnak értelmezni. nem is értem hogy vették fel őket erre az egyetemre, őszintén.
és hát mennyire igaza lenne.

(remélem, hogy inkább ezt gondolja, mint hogy magát hibáztassa, amiért nem tudta rendesen megtanítani.)

napló a nappalinkból (13)

mielőtt Annie megérkezett volna, viccelődtünk a Veronikával, hogy neki kell majd szórakoztatnia a szörferünket, mert köztük kevesebb a korkülönbség - csak húsz éves. én kicsit aggódtam is, mert amikor utoljára voltak fiatal vendégeink, nagyon kellemetlen volt az egész, úgy beszéltünk róluk, hogy 'a gyerekek'. szerencsére most semmi ilyesmi nem volt - nem tudom, hogy az számít-e, ha valaki svéd, vagy elég az, hogy sokat utazott már és látott mindenfélét. olyat persze még biztos nem, hogy a vendégfogadói tízkor aludni mennek, mert másnap túl korán kell kelni.
lassan három éve, hogy beleszerettünk ebbe a lakásba meg a környékbe, és már annyira helyinek érzem magam, hogy személyes támadásként élem meg a gentrifikációt (és csak részben azért, mert attól félek, hogy a főbérlő emelni fogja a lakbért, ha észreveszi ő is). a múltkor rollerrel jöttem haza, és csupa stílusosan öltözött fehér embert láttam az utcán, el is kezdett aggasztani, hogy nem nézek ki elég jól ehhez a környékhez. (általában csak akkor szoktam rendesen felöltözni, amikor az egyetemre megyek.)
holnap pedig helyhatósági választások (Mayor of London és helyi önkormányzat), csak azért tartom fontosnak, hogy elmenjek, hogy jó állampolgárként viselkedjek. már lassan négy éve ebben az országban élünk én meg még mindig nem beszélem tökéletesen a nyelvet és barátokat is mindig csak egy évre szerzünk.
De ezt nem hasonlithatom ossze azzal, hogy nekem mi volt megengedve 16 evesen, mert peldaul 16 voltam, amikor eloszor kaptam egy szigetjegyet es egy ures budai lakast egy hetre, hogy csinaljak, amit akarok, de lassuk be, ez mar akkor is eleg extremnek szamitott. (Es mindenki tudta, hogy ugysem csinalok semmit.)
Es idorol idore van olyan, hogy beszelgetek valakivel vagy gondolkodom valamin, es akkor egyszer csak belemhasit hogy 'hogy a csudaba lett ez a gyerek ennyire normalis'.
Nemcsak azert heten a legjobb tarsasozni, mert peldaul pontosan het szekunk van, ha kihozzuk a Veronikaet is, hanem azert is, mert csupa olyan jatekot jatszhatunk, amit amugy nem (mert nem vagyunk elegen). Mivan akkor, ha nem is uj jatekok kellenek, hanem uj baratok.
nem tudom, elmondjam-e a pszichológusomnak, hogy holnap dolgozni is szívesebben mennék, mint hozzá beszélgetni, pedig ilyen igazán nem szokott lenni. (mármint hogy szívesebben mennék dolgozni, mint bármi.)
de az is lehet, hogy csak túlaggódom, mint mindent.
pedig az nyilvánvaló, hogy problémáim vannak, például rendrakáskor nem találtam az egyik legkedvencebb könyvem (Atwood: Cat's Eye, titkos tervem, hogy ha egyszer végre lediplomázok, lefordítom magyarra), úgyhogy másnap megint megvettem a charity shopban. (mondjuk azóta sem találtam meg az eredetit, úgyhogy lehet, hogy valamelyik surferünknek megtetszett, ami nem baj.) ahelyett, hogy ruhákat vennék, már megint.
a jó hír, hogy most már nagyon alaposan kivizsgáltak, és makkegészséges vagyok.
a rossz hír, hogy ettől függetlenül még mindig nagyon fáj a hasam. (már egy éve.) hát ilyenkor mi van.
szívesen megosztanám veletek, hogy mit mondott ma reggel a pszichológusom, de a pszichológusom nem mond semmit, csak én beszélek. mondjuk ma legalább beszéltem, nem úgy, mint múlt héten, amikor nem mondtam semmit. azt gondolom, hogy azért nem nézek soha rá, mert az ablakkal szemben ül - általában azon szoktam gondolkodni közben, hogy egyesével kihúzom a fiókokat és megtöltöm őket mindenfélével, ami a szobában van. ma szerintem csak azért beszéltem amúgy, mert elkezdtem a Bartist, és az megesz belülről, miközben olvasom.
azt még mindig nagyon nehezen viselem, hogy mennyire nem dolgozunk össze a csoporttársaimmal, pedig nem is vagyunk versenytársak. miért, miért. (persze az is lehet, hogy ez egy ilyen graduate dolog, és az undergradok itt is összedolgoznak, ki tudja.)

napló a nappalinkból (11-12)

J. és M. a dolgozatírás hajrájában jöttek, mégis ők voltak az eddigi legjobb vendégeink. (legalábbis szerintem.) ugyan stoppal érkeztek (stoppal! Angliába!), mégis hamar kiderült, hogy sokkal több közös van bennünk, mint elsőre gondoltuk. annyira jót beszélgettünk, hogy játszani sem kellett volna, ha nem akarunk (korábban vettünk már elő társasjátékot csak azért, hogy ne üljünk kínos csöndben az asztalnál), de akartunk, mert ők is ugyanazokat a játékokat szeretik, mint mi. ("I had a friend who wanted to play Ticket to Ride every single time. well, we're not friends any more.") ráadásul sokat segített, hogy Antwerpenben ők is rendszeresen hostolnak, tehát tudják, hogy jófejség ha megcsinálják az ágyat maguk után, ha megkérdezik, hogy kell-e nekünk a fürdőszoba, mielőtt elmennek zuhanyozni, meg hogy jobb egy kérdésre azt válaszolni, hogy "yes" vagy "no", ahelyett, hogy "I don't mind". kicsit bánom, hogy máris elmentek.
ülök a könyvtárban, csak lélegzek és élvezem, hogy csönd van.
(ahelyett, hogy a beadandómat írnám.) (ráadásul a mellettem ülő fiú állandóan radíroz és így remeg az asztal - ki ír ma még ceruzával?)
még csak hétfő van, de máris hoztam egy fontos döntést: végigmegyek egy úton, amin eddig féltem végigmenni. (ki kérte valaha is, hogy beszéljek, aztán mégis mindig itt vagyok és jár a szám.)

napló a nappalinkból (10)

C. annyira jó fej CS-er, hogy már harmadjára újrázott, úgyhogy már nem is igazán CS-er, hanem inkább barát. milyen ritkán találkozunk olyan emberekkel, akikkel otthon is barátok lennénk. (persze senki sem marad Londonban.)
írtam korábban, hogy mennyire szupportív a managerem az egyetemmel kapcsolatban. a múlt héten új managerünk lett, aki nem végzett semmilyen iskolát (ami mondjuk nem baj, egy kávézó vezetéséhez nem kell atomfizikusnak lenni), de ami ennél szomorúbb az, hogy egy emailt sem tud elküldeni, és mindig úgy kér segítséget, hogy "you go to college, you're the clever one, yeah?", ami pontosan az, amitől féltem, amikor elkezdtem az egyetemet.
persze ő még nem tudja, hogy selejtesen születtem és hiányzik belőlem a feletteseim iránt való tisztelet, úgyhogy hamarosan csúnya világ lesz. (pedig ha megszeretek valakit, én vagyok a leghűbb pártkatona.)
elmentünk ma erre a rendkívül izgalmas kiállításra a Barbicanbe, és valakik magyarul beszélgettek a teremben. ilyen kiállításokra nem járnak turisták - tudom, hogy van angliai magyar értelmiség, de alig-alig találkozom velük, nincsenek jelen azokon a helyszíneken, amiken én. kicsit szerettem volna odamenni, hogy helló, mi is itt vagyunk, de ehelyett gyorsan átmentünk egy másik terembe. (már nagyon régen voltam otthon, biztosan hiányzik az a kulturális közeg, amiben könnyen megértenek.)

napló a nappalinkból (8-9)

ezen a hétvégén két német lány jött hozzánk két éjszakára (Sophie és Sophia - a névtanulással nem volt baj), és meglepő módon ők voltak az eddigi legrosszabb vendégeink. ennyi erővel növényeket is fogadhattunk volna egy hétvégére, pont ugyanennyi vizet zavartak volna. általában örülök neki, ha valakivel nem kell sokat foglalkozni, de ez a két lány nyomasztóan csöndes és zárkózott volt - az embernek kicsit az az érzése támad, hogy csak a couchsurfingnek csak az "ingyen szállás" oldalát vették számításba. (de lehet, hogy tényleg csak nagyon introveltáltak.)
ami kár amúgy, mert nagyon szívesen beszélgettem volna velük egy csomó mindenről (vegánok és aktív környezetvédők mindketten), ráadásul szombaton átjött a többi barátunk társasozni, és kicsit kellemetlen volt, hogy a szörfereink csak ülnek ott és nem beszélnek, de sajnos ennél még Jack, a fikuszunk is jobb társaság.
ez az utolsó hét: erre az évre véget ér az iskola. (nem viszik túlzásba, csak hat hónapig volt tanítás.) a munkahelyemen persze lecsaptak rám, hogy újra kaphatok extra shifteket, ami egy ideig biztosan le fog kötni, de hogy utána mi lesz, azt nem tudom. remélem, nem vesztegetem el az időmet októberig. (és remélem, nem vesztem el a nagy nehezen megszerzett barátságaimat sem.)
elárulok egy titkot: ez a blog most azért kell, hogy magyarul is tudjak beszélni arról, amit tanulok. hogy ne váljon a magyar csak családi körben használt, alacsonyabb rendű nyelvvé, amelyen nem tudom kifejezni magam, ha a munkámról vagy a tanulmányaimról beszélek. ijesztő, de azt is google translate-tel kellett visszafordítanom magyarra, hogy "genetic disorder". (azért reménykedem benne, hogy ez a veszély engem valójában nem fenyeget, ha országot váltanék, rögtön visszatérne a szókincsem. na de a gyerek, aki a teljes középiskolás tananyagot angolul tanulta meg...)
Kép
ez a fiú a KE family tagja, akik a legalaposabban kutatott család egy speciális genetikai rendellenességgel: a FOXP2 gén nem úgy működik, ahogy működnie kellene. egyáltalán nem értek a genetikához (és a mai órán sem mentünk át újra a témán, még csak nagy vonalakban sem, mert "ezt már úgyis mind tudjátok, hogy genomok meg fenomok" vagy micsodák), de valami olyasmi történik, hogy két kromoszóma helyet cserél (translocation), és innentől nem értem, úgyhogy nem tudom elmondani sem. akik ezzel a genetikai rendellenességgel születtek, nagyon nehezen tanulnak meg beszélni és nehezen tudják kontrollálni a beszédért felelős arcizmaikat. a nyelvtant is nehezebben sajátítják el, és a szókincsük is lassabban alakul ki. ezzel csak azt akarom mondani, hogy a videón beszélő fiú remek munkát végzett ahhoz képest, hogy developmental verbal dyspraxiája van, remélem, büszke magára.
ma Valódi Egyetemista voltam egy egész napig, ugyanis a kampuszon, a főépület lépcsőjén ülve ettem túlárazott vietnámi tofu curryt M.-mel és egy csoporttársammal, és közben a vietnámi society tagjai énekeltek és zenéltek borzasztóan hamisan. a magyar society persze ilyeneket nem csinál, mondjuk nem is vagyok a magyar society tagja, úgyhogy azt hiszem, nem igazságos, hogy negatív véleményem van a dologról, és valószínűleg ha csinálnának ilyeneket, pont az lenne a bajom. viszont ami ennél sokkal érdekesebb, az az, hogy ma volt az első igazi napsütéses nap, amit az ebédidő kivételével jórészt a Chandler house alagsorában töltöttem. (de annyi baj legyen, szuper izgalmas volt.)
Kép
ez asszociáció és túláltalánosítás. nos, a babák nem egészenígy tanulnak beszélni. (túláltalánosítás persze van.)
Kép
"hogy tanulnak a babák beszélni" sorozatunkból: ez a videó a kölcsönös kizárólagosságot mutatja, miszerint ha a babának már van szava egy tárgyra, akkor az ismeretlen szót az ismeretlen tárgyhoz fogja társítani. a videón például a babának mutatnak egy kacsát és valami furcsa háztartási tárgyat és mondanak egy kitalált szót (valamiért Tomasello kísérleteiben ez 'toma' szokott lenni), a babák pedig gond nélkül összekötik az ismeretlen tárgyat az ismeretlen szóval. (úgy okoskodva, hogy "tudom, hogy ez egy kacsa, tehát ez nem lehet 'toma', ebből következőleg a másik, furcsa dolog a 'toma'.")
amúgy hat hónap kellett hozzá, de most kezdtem el igazán élvezni az egyetemet (értem, hogy miről van szó, értelmesen hozzászólok órákon), és ahogy a csoporttársaimmal beszélgettem erről, ők is éppen így vannak vele. kár, hogy már csak két hét és vége az évnek. (és még egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy még mindig nem tudom, hogy fizetem ki a következőt.)
Here is a brief and artificial illustration of how the relevance of alternative inputs
might be compared in terms of effort and effect. Mary, who dislikes most meat and is allergic to chicken, rings her dinner party host to find out what is on the menu. He could truly tell her any of three things:
(2) We are serving meat.
(3) We are serving chicken.
(4) Either we are serving chicken or (72 – 3) is not 46. Wilson & Sperber 2004

Ez a relevance theory elég izgalmas, de még nem döntöttem el, hogy elhiszem-e, hogy így működünk. (A fenti példában (3) a legrelevánsabb Marynek, mert a (2) nem tartalmaz elég információt, a (4) pedig túl sok gondolkodást ("processing power") igényel.)
Kép
pontosan tudom, hogy melyik volt az a pont, amikor a mai statisztikaórán elvesztettem a fonalat:

eddig tök jól ment minden, aztán amikor Emma azt mondta, hogy homoscedasticity, akkor valami eltört bennem, és csak azért nem kezdtem el jegyzetelés helyett inkább olvasni valamit a kindlimen, mert mit gondolnának rólam a csoporttársaim (akik nagyon okosak). mondjuk a padtársam végig a telefonján játszott, de biztos csak azért, mert ezt már mind tudja. de az is lehet, hogy nem is velem volt a baj, mert valójában tudom, hogy a homoscedasticity az ugyanaz, mint a homogeneity of variance, ami meg egyszerű, hanem csak az történt, hogy Emma ránézett az órára, és látta, hogy már 25 perc eltert, de az 50 percre tervezett 62 diából még 40 hátravan, úgyhogy fast forwardra kapcsolt, és onnantól már senki sem tudta követni.
nyekk.

napló a nappalinkból (7)

azt gondolnád, hogy valaki, akinek a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos startupja van, nem repül át Londonba csak két napra egy fenntartható fejlődéses konferenciára (hanem mondjuk vonattal jön). mindenesetre E. nagyon kedves és érdekes lány, ráadásul kivételesen nekünk is volt időnk arra, hogy együtt vacsorázzunk vele. (sosem mondunk igent last minute requestekre, most mégis.) azt hiszem, kezdem érteni ezt az egész couchsurfing dolgot, de remélem, hogy legközelebb valaki olyan jön hozzánk, akivel egy kicsit jobban hasonlít a nézőpontunk egymáshoz.
homo ludens. úgy tűnik, hogy a társasjátékkal és mesekönyvekkel ellensúlyozom, hogy a valóságban milyen szigorú és mufurc vagyok. meg ilyesmivel.

sikerélmények: a kedvenc tanárom tudja a nevemet (meg az egyik új kedvenc vásárlóm is, de vajon honnan? én nem tudom az övét.)
kíváncsi vagyok, lemegy-e a királyi tévén az is, amikor a tizenöt éves azt mondja, hogy esze ágában sincs hazamenni Magyarországra.
nem buktam meg anatómiából, de ez a legjobb, amit el tudok mondani.
vagy én lettem sokkal butább, vagy "a világ hetedik legjobb egyeteme" nemcsak egy hangzatos szózat, vagy még mindig nem tudom, hogy kell rendesen esszéket írni angolul. vagy ezek mindegyike egyszerre igaz. az órákon mondjuk nem vettem észre, hogy sokkal butább lennék a többieknél, de azt igen, hogy nagyon máshogy gondolkodom.
mindenesetre most elkezdtem aggódni a többi jegyem miatt - éljen, még egy dolog, ami miatt aggódni lehet.

I didn't fail on my anatomy exam, but let's just not talk about it any more.
it's either me getting dumber, or this '7th best university of the world' thing isn't just something people say. or I still have no idea about writing essays in English. or all of the above. anyway, I didn't notice so far being stupider than everyone else in class, but I can already see how different I think.
one more thing to worry about.
az még soha nem fordult elő velem, hogy a sajtosdobozban nem az a sajt volt, ami rá volt írva, úgyhogy kétszer kell lemennem a boltba - de ha már előfordul, akkor egy olyan napon, amikor a gyerek vendéget hív vacsorára. (ki gondolta volna, hogy ilyen hamar ilyen nagy lesz.) a macskák és a csokoládé biztonságos témának tűnik a vacsorához, persze nem tudom megállni, hogy be ne vessem a "random interesting fact I know" taktikát, amit akkor használok, amikor normális emberek beszélgetni szoktak.

never happened to me before that the box I bought in the shop didn't contain the cheese written on it, so I have to go to the shop again. good it happened today when my sister has someone over for dinner. (how would have thought that she was going to be a grown up so quickly.) cats and chocolate are a safe bet for conversation topics, so it the random fact I know (which I always use when I can't think of anything else to say).

napló a nappalinkból 5 és 6

jönnek, hagynak egy üveg sört a hűtőben, elmennek.
ki issza ezt mind meg.
a francia lánnyal érdekesebb volt, mint az olasz párral, sokkal több közös volt bennünk, és ha marad Londonban, akkor biztos összebarátkoztunk volna. (de ugye sajnos couchsurfing.)

a hatodik pedig Fanni, akinek köszönhetően megalkottuk a "suitcase-sitter" kifejezést.

most pedig sokáig nem fogadhatunk senkit, mert túl sokat kell tanulni - szerencsére.
megint eljutottunk arra a pontra, hogy vagy új könyvespolcot kell vennünk, vagy kevesebb könyvet. ki lehet találni, mi fog történni.

ettől függetlenül ugyan, de néha az eszembe jut a többezer könyvünk otthon, és hogy anya egy hétvégét töltött azzal, hogy mindegyikbe beleírja, kinek szánja; ne vesszünk össze az osztozkodásnál. (remélem, a világirodalom remekei sorozat az enyém.)
a kedvenc órámra azt az izgi házi feladatot kaptuk, hogy olvassunk el egy tanulmányt, és készítsünk belőle posztert úgy, mint ha mi lennénk a szerzők. úgyhogy most azt játszom, hogy én vagyok Southgate, Chevallier and Csibra (akinek csak ketten tudjuk kimondani rendesen a nevét a csoportban), és megpróbálom kideríteni, hogy is néz ki egy remek poszter. (mert persze jegyet is kapunk rá.)
kicsit aggódom, hogy az aktuális kedvenc tanárom, Nausicaa azt fogja gondolni, hogy nagyon furcsa vagy nagyon érdektelen vagyok, mert három hete tart a félév, és én mindháromszor alvás és evés nélkül mentem órára, munka után. (meg volt nálam tea, kivéve amikor kiöntöttem.)
szívesen elmesélném, miről volt szó ma, de sajnos csak arra emlékszem, mennyire nehéz volt nyitva tartani a szemeimet.
brrr.

(ráadásul munka után borzasztóan koszosak a körmeim.)

napló a nappalinkból (3-4)

amikor kitaláltuk ezt a couchsurfing dolgot, akkor nem gondoltuk, hogy a barátaink csak úgy átugranak egy hétvégére (elvégre nem lakunk egy országban, vagy mi). de milyen jó, hogy így tettek.

napló a nappalinkból (1-2)

nem akarok rekordot dönteni, de amikor év elején regisztráltunk couchsurfingre, véletlenül mindenkinek igent mondtam, úgyhogy most néhány hétig sok vendégünk lesz. (utána nem lesz, mert kell egy kis szünet.)
első vendégeink egy olasz pár, Sara és a barátja, akik egy nagyon cuki egeres társasjátékot hoztak magukkal és isteni finom tésztát. sajnos arra egyáltalán nem volt időnk, hogy jobban megismerjük őket, mert éppen vizsgaidőszak volt, úgyhogy ebből levontuk a megfelelő következtetéseket.
nem hittem volna, de túléltem az első angol vizsgaidőszakomat, és csak egyszer sírtam ok nélkül, és akkor sem nyilvánosan.
az új óráim nagyon izgalmasak: hétfőnként szemantikai és pragmatikai fejlődés (Semantic and Pragmatic Development), egyórás előadás közösen a BSc-sekkel, utána kétórás szeminárium csak az MSc-seknek, szerdán pedig fejlődési rendellenességek és statisztika (még mindig). ami nagyon tetszik, hogy rengeteg olyan tanulmányt olvasunk, amit magyarok írtak (szerzőként vagy társszerzőként), és a tanáraink közül is többnek van erős akcentusa (általában minden órára más előadót hívnak).
ez persze hülyeség, meg nem kellene, hogy számítson, mégis minden alkalommal az eszembe jut: if they can do it, you can do it.
(aztán ha egy hónap múlva kiderül, hogy mindenből megbuktam, akkor biztos kevésbé leszek bizakodó.)
lehetnék boldog is, de túlságosan érdekel, hogy "apostrophe or single quotation marks", és addig nem tudom folytatni a dolgozatom, amíg kívülről nem fújom az összes hülye szabályt. once a szerkesztő, forever szerkesztő.
(már letiltottam a teljes social mediát a StayFocusd-dal, de ez a blog valahogy kimaradt. eddig.)
kétnyelvűség, kódváltás.
csoporttársam anyanyelve magyar (is), az angol egyikünknek sem első vagy legtöbbet használt nyelve. sosem "egyeztünk meg" a nyelvhasználatunkban, az egyetemen mégis angolul beszélünk, akkor is, ha kiugrunk a törökhöz ebédért, akkor is, ha csak ketten vagyunk a tanulószobában, akkor is, ha nem tanulmányi kérdésekről beszélgetünk. kivéve ha kajáról: "yesterday I made some borsófőzelék", "really, we had some gombapaprikás nokedlivel for dinner". ha külön programot szervezünk, akkor persze magyarul.
Facebookon, SMS-ben attól függ, hogy iskolával kapcsolatos-e vagy privát.
itthon még mindig magyarul beszélünk, kivéve, amikor nem.
a jólét legmagasabb fokának mindig is azt tartottam, ha valakinél mindig van otthon gyümölcs. (akár csak egyféle is. na de több fajta gyümölcs! idénygyümölcsök! nyamm.)
igazán szerencsés vagyok, hogy ebben az országban ez ilyen olcsó, mert így állandóan érezhetem, milyen kiváltságos helyzetben vagyunk.
úgy néz ki, hogy az első vizsgaidőszakom teljesen kikészít; még mindig teljes állásban dolgozom, ráadásul nem igazán tudom, mit várnak el tőlem, mennyit kell tudni a jó jegyért, milyen dolgozatot kell írni, ilyesmi. ráadásul a gyerek és M is vizsgázik; néha nem is éri meg a vacsorához arrébb pakolni a könyveket.
érdekes, de nem érthetetlen, hogy miután befejeztem A kis bizsut, én is látni véltem anyámat az utcán.