az a jó ebben az egészben, hogy elég a sporttáska, benne papucs, póló, fogkefe, hálózsák és persze a kékbogyó meg a narancssárga, és akkor lehet menni világgá. persze utálom a nyarat, utálom, hogy leégett az orrom és fáj, hogy a világ tele van parányi, fekete bogárkákkal és izzadt, ragadós emberekkel, hogy a nap süt, az árpád-híd csillog, a duna is és az autók is csillognak, a levegő is csillog.
pénteken rendre mentem komáromba, ami nem lett volna olyan rossz, mert volt például Dolhai (a valahol európábant meg a hairt nagyon jól énekelte), meg éjszakai be-beszökés az erődbe (gyávák voltunk, nem mentünk be), meg ágyúramászás, meg gospel, de szerintem ebben a melegben, tömegben nyilván nem volt ott Isten. szerintem neki is annyira elege és melege volt, mint nekünk. mi legalább a víz alá tudtuk dugni a fejünket, neki viszont teste sincs. bár ezért melege se lehet...
aztán szombaton fel a vonatra. az, amelyik győrből jön, igazán szép, ott klíma is van rendesen, gyors is, mindig csodálkozom rajta, én nem ilyen közlekedéshez vagyok szokva.
múzeumok éjszakája Gögével és Érccel, szerintem életem utolsó fizikaórája (bár a szalvétaégetős utolsó óra tényleg felülmúlhatatlan), digitális tábla meg csillagok. benéztem Boban Markovicra is, de tömeg volt, azt pedig nem szeretem. meg a fiúk egyébkéntis szép és hangos turbinát meg villanyautót akartak nézni. közlekedési múzeum, meg OMSz (avagy hogy készül az időjárás), tehát semmi különösen érdekes, de azért elvoltam, jövőre meg úgyis ráveszek valakit, hogy jöjjön velem a petőfimúzeumba.
vasárnap álomnyafik a margitszigeten, jó volt, hiányoztak már.
szeretem a margitszigetet, az önálló és élő és zsibongó, zsongó, dobogó, lélegző, a margitsziget nem hely, hanem fogalom, életérzés, illat, hang, szín, fény. a margitsziget nem pest, nem buda, hanem önálló entitás. szeretem.
árpádhídon át gyalog, a nap tűzött, közben ezt a Cseh Tamás dalt énekeltem hangosan, illetve csak azt, hogy a szád, a szád, a szád, hogy izzadtságízú a szád, ne bánd, mert éppen csak ez jutott az eszembe, de ezt elég sokszor. utálom a nyarat budapesten, sokkal kegyetlenebb, mint itt.
aztán ki a telekre (III. ker., Péterhegy) málnázni, anna kareninát olvastam a cseresznyefa alatt (azt a könyvet sosem fogom kiolvasni, mindig csak elkezdem, pedig tetszik nagyon). jó lett volna, de én már nagyon fáradt voltam és a mindenféle fűfavirág kihozta az allergiámat, ezért hisztiztem, mérges vagyok magamra, nem lett volna szabad.
ma meg haza szépen, tiszta izgi, hogy felszállok kalászon a hévre, kaszásdűlőnél meg ott áll a desiro, arra át, ott állunk háromnegyed órát, egy kocsi, légkondi nincs, viszont van sok pázmányos egyetemista. aztán vörösvár és a pázmáneum között valahol felforrt a hűtővíz, meg kellett állni, amíg lehűl. aztán dorogtól busz, röpke három óra alatt sikerült megint megtenni ezt a 42,8 km-t (háztól házig, okos a google maps). köszönjük szépen a MÁVnak a csodás közlekedésszervezést.
jó lesz végre nem sátorföldön/büdösporospenészes matracon/parkettán aludni, hanem az ágyamban.
pénteken rendre mentem komáromba, ami nem lett volna olyan rossz, mert volt például Dolhai (a valahol európábant meg a hairt nagyon jól énekelte), meg éjszakai be-beszökés az erődbe (gyávák voltunk, nem mentünk be), meg ágyúramászás, meg gospel, de szerintem ebben a melegben, tömegben nyilván nem volt ott Isten. szerintem neki is annyira elege és melege volt, mint nekünk. mi legalább a víz alá tudtuk dugni a fejünket, neki viszont teste sincs. bár ezért melege se lehet...
aztán szombaton fel a vonatra. az, amelyik győrből jön, igazán szép, ott klíma is van rendesen, gyors is, mindig csodálkozom rajta, én nem ilyen közlekedéshez vagyok szokva.
múzeumok éjszakája Gögével és Érccel, szerintem életem utolsó fizikaórája (bár a szalvétaégetős utolsó óra tényleg felülmúlhatatlan), digitális tábla meg csillagok. benéztem Boban Markovicra is, de tömeg volt, azt pedig nem szeretem. meg a fiúk egyébkéntis szép és hangos turbinát meg villanyautót akartak nézni. közlekedési múzeum, meg OMSz (avagy hogy készül az időjárás), tehát semmi különösen érdekes, de azért elvoltam, jövőre meg úgyis ráveszek valakit, hogy jöjjön velem a petőfimúzeumba.
vasárnap álomnyafik a margitszigeten, jó volt, hiányoztak már.
szeretem a margitszigetet, az önálló és élő és zsibongó, zsongó, dobogó, lélegző, a margitsziget nem hely, hanem fogalom, életérzés, illat, hang, szín, fény. a margitsziget nem pest, nem buda, hanem önálló entitás. szeretem.
árpádhídon át gyalog, a nap tűzött, közben ezt a Cseh Tamás dalt énekeltem hangosan, illetve csak azt, hogy a szád, a szád, a szád, hogy izzadtságízú a szád, ne bánd, mert éppen csak ez jutott az eszembe, de ezt elég sokszor. utálom a nyarat budapesten, sokkal kegyetlenebb, mint itt.
aztán ki a telekre (III. ker., Péterhegy) málnázni, anna kareninát olvastam a cseresznyefa alatt (azt a könyvet sosem fogom kiolvasni, mindig csak elkezdem, pedig tetszik nagyon). jó lett volna, de én már nagyon fáradt voltam és a mindenféle fűfavirág kihozta az allergiámat, ezért hisztiztem, mérges vagyok magamra, nem lett volna szabad.
ma meg haza szépen, tiszta izgi, hogy felszállok kalászon a hévre, kaszásdűlőnél meg ott áll a desiro, arra át, ott állunk háromnegyed órát, egy kocsi, légkondi nincs, viszont van sok pázmányos egyetemista. aztán vörösvár és a pázmáneum között valahol felforrt a hűtővíz, meg kellett állni, amíg lehűl. aztán dorogtól busz, röpke három óra alatt sikerült megint megtenni ezt a 42,8 km-t (háztól házig, okos a google maps). köszönjük szépen a MÁVnak a csodás közlekedésszervezést.
jó lesz végre nem sátorföldön/büdösporospenészes matracon/parkettán aludni, hanem az ágyamban.
Megjegyzések
Ha tényleg szeretnéd, nem közhelyekben írnád róla, hanem megpróbálnál rátapintani a valóra.:P