egy jó házból való úrilány...

Ilyen még sosem volt. A könyv szent és sérthetetlen, így az is, amire nyomtatva van. Az nem baj, ha szétszakad, elázik a Tiszában, leöntöm kakaóval, ezek mind beleférnek, mert csak azt mutatja, hogy olvasom mindig és mindenhol, igazából hadi sérülések. Megsiratom, aztán laponként kivasalom, megragasztom, nagy baja nem lesz. De könyvbe belefirkálni? A legszebb bekezdéseket bejelölgetni? Aláhúzni, melléírni, kérdőjeleket? Ilyen nem volt soha még, még a vágy se rá, nemhogy meg is tegyem... de most kell a ceruza, furcsa, különös, hogy ott van a kis vonal mindig, hogy emlékeztessen, hogy igen, ezt látom fontosnak, különlegesnek, érdekesnek, majd ha elolvasom újra.
Általában nagyon gyorsan olvasok, nem szoktam meg, hogy 2-3 napnál többet töltsek egy könyvvel, akkor már elveszek benne, így most nem is én vagyok én, hanem Simone vagyok, én sétálok a rue de Beaune-n (bár talán Simone nem mosolyog így az utcanév láttán :) ), Simone gyerekkora az én gyerekkorom is, a tizennyolc éves Simone is én vagyok valahol... már legalább másfél hete. Persze muszáj közben szüneteket tartani, mert valamiért nehéz olvasni. Még mindig hátravan majdnem a fele, de már attól félek, hogy vége lesz, és ki kell belőle lépni...