mintha még büszke is lennék rá, fel is vágnék vele, hogy nem tartozni senkihez és semmihez, mint ahogy egyébként büszke rá mindenki, felvág vele mindenki, aki szintén nem, de vajon összeköti-e valami belső kapocs ezeket a kívülállásokat, magányokat és csakazértiseket. és már nem is akar az ember tartozni sehova, de lehet, hogy azért nem akar, mert tulajdonképpen tartozik, megvan a stabil közösség, ahova vissza lehet zuhanni, csak annyira elégedett a képzelt magányával, annyira rajong az elefántcsontoronyért, hogy észre sem veszi.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések