aztán rájöttem, hogy hiszen én szeretek itt, vastag padlószőnyeg borítja az egész hetedik szintet, az asztalok bal sarkához szépen odarendezve a cipők, kivéve az enyém, mert én csak úgy lerúgom. estére megírtam ötezer karaktert (amiből azóta ezret kitöröltem), jutalmul kikérhettem a Kavafiszt a raktárból, és azt játszottam, hogy összehasonlítgattam Déri Balázs és Kovács András Ferenc fordításait. (nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb. más.) aztán odakint megcsapott a virágillat, tíz perc volt az OSzK-tól a koliig bringával, végig hangosan énekeltem valami buta slágert, boldog vagyok és nem vagyok.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések