alapvetően ma úgy éreztem magam, mint egy rémült kismacska, akinek időnként visító négyévesek tépik a fülét meg a farkát, viszont néha kap tejecskét, és akkor boldog. néha kap. a falak közül mindig szöktem, itt nyitva van a kapu, úgy nehezebb kimenni. most pontosan a következő feladatra elegendő erőm van, semmi másnak nincs helye a tudatomban. nem baj, ha minden új probléma előtt sétálnom kell fél órát, legközelebb viszek magammal bátorságot, és fölfelé indulok. nem akarom ugyanezeket a köröket.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések