ma az tetszett a legjobban, amikor mentem az egyetem felé, hogy olvastam a Hullámokat, és amikor éppen a mozgólépcsőn voltam, akkor szólította meg a narrátor (Bernard) is az olvasókat, akik mennek le a lépcsőn a metróba. nem elég, hogy ez a könyv tökéletes, még azt is tudja, hogy mikor olvasom a mozgólépcsőn. (kb. mindig, mert szinte csak tömegközlekedés közben olvasok.) meg az is tetszett, hogy itt voltak apáék, meg ma úgy valahogy minden. az nem, hogy nem tanultam eleget, de az sosem.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések