ma egy kicsit lehetségesnek tűnt elintézni valamit az egyetemi bürokrácia útvesztőjében, de a második varázshatalmú aláírás után elfogytak a mágiapontjaim, úgyhogy rossz buszra szálltam az astória meg a blaha között, és visszapattantam a tátk to-járól (de azért visszaértem vizsgázni négyre). most még meglátjuk, hogy mi lesz. mindenesetre inkább bringával jöttem haza, mert holnap is csavarogni kell, egészen büszke voltam magamra, hogy túléltem a bah-csomópontot meg a nedves síneket, pedig nagyon csúszott a szandálom a pedálon, és nagyon bő szoknyában voltam, úgyhogy az idő nagy részében arra kellett koncentrálnom. az élet szép, a fagyi finom, ma éjjel sem alszom.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések