Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2013
mielőtt kiköltöztem, sokat gondolkodtam, hogy milyen lesz az angolul beszélő Zsófi.
hát, ezen kár volt ennyit gondolkodni.
az angolul beszélő Zsófi egy affektáló liba, aki úgy írja alá az emailjeit, hogy "love and hugs xxx", és ilyeneket mond, hogy "oh, I haven't seen you for AGES, I missed you SO much", miközben pedig pontosan tudom, hogy éppen olyan introvertált vagyok, mint amennyire introvertált mindig is voltam, és hogy rengeteg energiát igényel tőlem ez a fajta small talk. (nem is tudom mindenkivel szemben használni, csak ha valaki így beszél hozzám, azzal szemben. ez az idegesítő "öntudatlanul is leutánzom a körülöttem lévők beszédstílusát" képességem miatt lehet, ne kérdezzétek, hogy ez mióta van, nem tudom.) mégis, amikor kiköltöztünk, azt gondoltam, hogy soha nem fogom tudni kezelni az angolok mit mond, ezzel szemben mit gondol képzeletbeli táblázatát, most viszont már elég jól elboldogulok vele. (persze én még elég sokszor azt mondom, amit…

advent 1

minden nagyon jól van.
a gyerek miatt nem mismásolhatjuk el idén az ünnepeket, de azt hiszem, egyébként sem mismásolnánk el. (legfeljebb idén nem küldök haza egy nagy doboz ajándékot a többi testvéremnek.) mindennap, amikor hazajövök, arra gondolok, hogy milyen jó hazajönni, hogy mennyire szuper minden, milyen békés és meleg. és mennyire jó, hogy most végre nem arra kell gondolnunk, hogy hány bőröndbe férünk majd bele költözéskor. sajnos a díszek, amikkel a fikuszunkat díszítettem fel tavaly karácsonykor, nem élték túl a sok lakáscserét, de semmi baj, már gyűjtjük is az újakat - mert még karácsonyfánk is lesz! (legalábbis remélem.) az étkezőasztalon készülnek az adventi naptárak (kicsit megkésve ugyan), most már igazán csak a macskadorombolás hiányzik a családi idillből.
(bárcsak tudnám, hogy ezeknél az angoloknál miért nem lehet adventi koszorút kapni... na de sebaj.)

Elmgreen & Dragset a Victoria és Albertben, csodaországgá átalakított kert, szabadnap.
Ma pedig munka után a kivilágított Oxford Street és Winter Wonderland a gyerekkel, Rézangyallal és a barátjával (ahol éppen annyi volt a magyar, mint a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron). a napok egyszerűen épülnek fel, de kisimultabb vagyok, ha kevesebbet alszom és több időt töltök "aktív pihenéssel".
hány másodperces vajon a Tökéletes Eszpresszó?
"Hamarosan már nem lesz elég angolul beszélnetek, ha nem akarjátok, hogy értsem, amit mondotok", mondta a gyerek.
És tényleg.
Annyi energiát fordítok arra, hogy ne rontsak el mindent, hogy másra már nem is marad. De azt hiszem, hogy így is, úgy is elrontok mindent, úgyhogy nem is számít.

Sokat gondolok olyan dolgokra, amiket anya mondott korábban, de ezek a dolgok leírhatatlanok és kimondhatatlanok, úgyhogy így jártam.
"én már nem akarok többé felnőtt lenni", mondta M., és azt hiszem, ez az, amit mindenki gondol, amikor felkel reggel vagy este, vagy amikor éppen dolgozni megy, hogy eltartsa magát vagy eltartsa a családját, és teljesen mindegy, hogy mit csinál és mennyi pénzért, akkor is. és még évekig. most már mindörökké így lesz. (gondolom, ezen mindenki átesik legalább egyszer.) néha elképzelem, hogy megbetegedek, az ágyba hozzák nekem az ennivalót, napokig lázasan nem kell gondolnom semmire, de még ha gondolok is, abban sincs szó a fűtésszámláról vagy arról, hogy bevásároltam-e a gyereknek a következő hétre. (persze azért nem fogok az autó elé lépni, vagy ilyesmi.)
a kávézóban, ahol olyan emberek elé teszem le a double macchiatót és a cronutot, akiknek saját sofőrjük és házvezetőnőjük van, persze azt gondolom, hogy van egy "B" verziója is az életnek, ahol nem te gondoskodsz magadról és másokról, hanem téged szolgál ki a körülötted lévő világ, és minden, amivel törődnöd kell,…
nagyon ritkán tudom, hogy a húgom mit gondol vagy mit érez, de amikor azt látom, hogy a vidéki családi házunkat nézegeti google streetview-n, és a ház előtt áll a kocsi, akkor szerintem pontosan ugyanazt érzem, amit ő.
néha nagyon hasznos kikérni mások véleményét is a gyereknevelésről. (egészen egyszerűen csak azért, mert én úgy látom, ahogy én látom, de az én látásmódom csak egy látásmód. a gyerek meg nem én vagyok, úgyhogy hogyan is lehetne az én látásmódom az igazi és a helyes?)
egy csomó mindenen kellene aggódnom már megint (még mindig), de szerencsére nem tudok, mert reggel megint hatkor indulok dolgozni, úgyhogy mennem kell lefeküdni.

az új pont a listán a "mi van, ha elfelejtem az anyanyelvem", ez nem teljesen komoly pont, de az elmúlt hetekben többször is elfordult velem, hogy tudtam, hogy magyarul beszélnek mellettem, de nem értettem, mit mondanak. nem értettem a szavakat. tudtam, hogy magyar, a hanglejtésből, abból, hogy izé, meg hogy aha, de nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit beszélnek, egyszerűen azért, mert nem ugyanazt a magyart beszélték, mint azok a kevesek, akikkel élő magyar nyelvi kapcsolatban vagyok. (konkrétan dialektusban beszéltek, de percekig kellett hallgatóznom, hogy hozzászokjak és megértsem. ijesztő volt.)

de az aggodalmas listáról az iskolát legalább végre ki lehet húzni, jó lesz.

mit írjak még? (gyömrő, zrínyi utca hét szám.) a Tintaszív második részét olvasom németül (Tintentod), elfelejtettem leszállni a metr…
ráadásul ma emigrálási évfordulónk van! ollé!
júliusban költöztünk.
augusztusban jött a húgom.
szeptemberben felmondtam mindkét munkahelyemen.
október elsején kezdhetek az új helyen, és a gyerek is mehet végre iskolába.
remélem, hogy a november Nagy Meglepetése nem a gázszámla lesz.*

*ha valakinek vannak jól bevált trükkjei egy borzalmasan szigetelő lakás legalább viszonylagos melegen tartására, ne habozzon megosztani velem. már bedugtam egy csomó alufóliát a radiátor meg a fal közé, mert azt olvastam, hogy ez segít, de mást nem tudok.
a blogomnak megint varázshatalma van, elkezdhetem kihúzni a dolgokat a listáról! ollé!
elmondom, hogy mi miatt szoktam aggódni. hátha ha leírom, jobb lesz.
aggódok a pénz miatt.
a gyerek miatt.
a magánéletem miatt.
a gyerek iskolája miatt.
a gyerek étkezése miatt.
a gyerek megfelelő értelmi és érzelmi fejlődése miatt.
amiatt, hogy a gyerek sosem adja vissza a kindlimet, és soha többé nem olvashatok már. (de emiatt nem igazából.)
a gázszámla miatt.
a gázszámla hiánya miatt.
attól, hogy elfelejtettem valami fontosat.
az orvos meg nem látogatása miatt.
amiatt, hogy felmondtam, és mi van, ha nem találok munkát a felmondási idő végéig.
a munkák miatt, amikre nemet mondtam.
amiatt, hogy örökre rossz munkám lesz, mert sosem tudok újra egyetemre menni.
a halogatom-dolgok miatt. (ezek főleg az ideiglenes angliai tartózkodásom magyarországi jogi körülményeit jelentik.)
a saját életem és mások élete (das Leben den Anderen) miatt, ide tartozik pl. tasiorsi kívánsága egy rendes pécsi munkáról, sok sikert!
amiatt, hogy a miattnak már nem is lesz értelme, miatt miatt miatt.

(persze mindenre…
ó, ez az Open House London nagyon jó volt, megyünk jövőre is! (persze nem olyan jó, mint amikor Budapesten Múzeumok Éjszakájára szoktunk menni a barátainkkal, de most már itt is vannak barátaink, meg családom is stb., úgyhogy ha idén nem felejtem el a Múzeumok Éjszakáját, akkor itt is nagyon jó lesz.)
o akkor pont olyan, mint anya, ha alszik, en pedig akkor, amikor ebren vagyok. gesztusok es mondatok. ugyanattol felek.
ez egy nagyon mozgalmas het volt, a hugomat peldaul negy (!) iskolabol utasitottak el (marmint tettek varolistara, de az az iskolaba jaras szempontjabol sajnos ugyanaz), engem egy allasinterju utan, ket munkara viszont en mondtam nemet. a hetnek sajnos meg nincs vege, pedig mar nagyon varom a hetfot, amikor egyszerre kellene a varos iskolait vegigkopogtatnunk, elmennem a haziorvosomhoz es megjelennem a fejvadasz cegnel. ezt reggel. utana pedig felmondok*, mert allitolag ugy konnyebben talalok majd uj munkat. (micsoda dontesek! micsoda kockazatok!)

*de csak az egyik munkahelyemen. nem vagyok nagyon vakmero.
a rózsámért eddig is felelős voltam, de most már a gyerekemért is az vagyok. remélem, ezért minimum jár egy kisbolygó ajándékba. (pl. a Pluto vagy a B612.) de egyelőre az is elég, hogy azóta, amióta kiköltöztünk a svábhegyi lakásból, először érzem azt, hogy ez nem lakás, ez otthon. (ez nem feltétlenül a gyereknek, hanem például a rókának köszönhető. vagy a rózsának. kicsivel is megelégszem.)
alapesetben heti egyszer veszem rá csak magam az ügyintézésre (ez az, amennyit el tudok viselni), de ezen a héten már volt dolgom a rendőrséggel, érvényesítettem egy garanciát és még a gyerek iskolájába is bementem, szóval már bőven túlléptem a heti egyet. mivel ezek közül egyik sem ment zökkenőmentesen (ti. nem tettem feljelentést, nem sikerült kicseréltetni a telefont, az iskolába meg visszahívtak minket jövő hét végére), azt gondolom, hogy mégis célszerű lenne inkább a heti egynél maradni.
(de egyébként csodálatosan ősz van, esik az eső és minden rendben.)
a munkatársammal, Nurennel nehezen értjük meg egymást, neki ugyanis nem sok beleszólása van a saját életébe (pl. nem dönthette el, hogy kihez megy feleségül és hogy Angliába költözik-e), ezért állandóan mogorva. (vagy talán csak azért mogorva állandóan, mert ezt, a mogorvaságot, legalább senki sem dönti el helyette.) sok mindennel próbálkoztam Nurennél, de ugye nem vagyok jó beszélgető, nem ismerek trükköket, úgyhogy nem nagyon voltunk eredményesek. tegnap, végső elkeseredésemben, elkezdtem neki feladványokat feladni a Raymond Smullyan-könyvből (rosszabb az angolja, mint az enyém, úgyhogy jó sok magyarázásba meg mutogatásba került minden feladat), és azt hiszem, élvezte! köszönöm, kedves logikai feladatok, hogy megint megkönnyítitek az életem. (persze én csak a lovag-lókötő típust szeretem...)
Kép
Nem mondhatok semmit, mert léthazugságban élek. az utóbbi hónapjaim soundtrackje ez a szám.
az izraeli katonalányos könyv annyira nem azt adja, amit most egy könyvtől elvárok, hogy másodjára is félretettem. mintha egy szívkitépővel nyúlnának a mellkasomba minden alkalommal, amikor kinyitom.

(szívem szerint a Cuckoo's Callingot olvasnám újra, vagy a nyugati boszorkányos könyvet, de ki az, aki detektívregényt újraolvas? a kindlimmel a húgom játszik [szerencsére!], én papírkönyvekre vagyok kárhoztatva. [talán el kellene mennem könyvtárba?])
annyira szerencsések vagytok, hogy első kézből követhetitek figyelemmel a nyelvvesztésemet. nem a magyart, hanem a németet. (unalmas és hosszú.)
tegnap meglátogatott kedvenc japán barátnőm (aki a japán lányokról alkotott minden sztereotípiának megfelel, állandóan tapsikol meg ugrál, nagyon aranyos), akivel a bayreuthi nyári egyetemen ismerkedtem össze, ezért a német a lingua francánk. vagy legalábbis a német volt.
ami a történetből nemcsak nyavaly, hanem izgalmas, az az, hogy mit felejtettem, és mit nem. nem a szókincsem kopott (azt egyébként is használom, olvasok németül), hanem a nyelvtanom, abból is legerősebben a névmáshasználat. minden német mondatba angol névmást tettem a német helyett. borzalmas volt, nagyon rosszul éreztem magam. ez azt a különleges helyzetet eredményezte, hogy hiba nélkül le tudtam fordítani angolról németre a dodómadár kihalásáról szóló táblát (nem voltak benne névmások!), de azt az egyszerű mondatot, hogy "nézd, ott van", csak angolul tudtam mond…
nem mondom, furcsa latvanyt nyujthatunk  – M., a hugom meg en. –, az emberek nem tudnak minket hova tenni. valaki valahogy mindig kilog. nem hasonlitunk annyira, hogy egybol testvereknek gondoljanak, szemmel lathatolag senki senkinek nem az anyja, zavarbaejto. ket felnottet es egy gyerekjegyet kerunk.
lassan veget er az elso het, de meg nem inteztunk semmit (magyarorszagi papirokra varunk), nem baj, kell egy kis ido, hogy megszokjuk a valosagossagat.
mások gyerekével egészen más vagyok. mások gyerekét más neveli. mások gyerekénél másé a felelősség. mások gyerekénél megelégszem azzal, hogy a szülők szabta korlátok között a gyerekek is meg én is jól érezzük magunkat (a lágyszívű bébiszitter), de nem szembesülök olyasmivel, mint pályaválasztási kérdések meg felelősség. ráadásul a gyerekeikről blogoló szülők bizonyára elmondják a gyerekeiknek, hogy ők a gyerekeikről blogoló szülők.
kicsi a nyúl, de nagyot ugrik?
Holnap, amikor visszarepülök Angliába, megint új életet kezdünk valamilyen szinten. Tele vagyok félelmekkel és kétségekkel, de ha ezen túl vagyunk, akkor már megint távolra kell nézni.
Most egy hétnek is el kellett telnie. A Bajza utcától mentem az esztergomi busz felé, akkor legyen Mexikói út és egyes villamos. Nem jártam meg a földalatti végállomásánál, nehezen találom meg a villamost, a megérzéseimre hagyatkozom, ha már másra nem lehet. A hőmérő negyven fokot mutat, 11.44 van, ilyennek képzelem a sivatagi csöndet a regényekben.Miért érzem ezt az izzadság- és vizeletszagú pályaudvart valóságosabbnak, mint a londoni életem? Hogy lehet mások nyomora, a cigi és a lángosszag erősebb, mint 8 óra munka a saját életemben? Hogy tarthatok ismerősebbnek egy korábban nem látott pályaudvart az otthonomnál? (Egyszerűen csak valóságosabb a szegénység mint a jólét?) Negyven fok van, és ennek a városnak a térképe és a szaga kitörölhetetlen a fejemből. Számolgatom az éveket, mennyi kell még. Nem a budai vár, hanem a Mexikói út (vagy csak megkavart a hőség).
Londonban, nem én mondom, mások is mondjak, könnyű kiszúrni a magyarokat, mert kirívóan rosszul öltözködnek. Itthon viszont nem látom, hogy az emberek rosszul öltözködnének (pedig, elhihetitek, figyelem). Úgyhogy nem tudom eldönteni, hogy vajon csak a londoni magyarok öltözködnek-e rosszul (értsd: rosszabbul, mint a nem londoni magyarok), vagy a magyarok általában is rosszabbul öltözködnek, mint a londoniak, de ez csak ott tűnik fel, ahol jelen van az összehasonlítási alap. (Én persze angol meg magyar környezetben is rosszul öltözködöm, de ez ugye standard.)
Ilyen komoly gondolatok foglalkoztatnak most, az ún. holidayemen. Talán meg strandra is elmegyek!
kicsit nehezen szabadultam fel a ma esti koncerten, de ha másért nem is, azért a néhány percért megérte, amikor éppen nem a válaszokat kerestem az életem problémáira a számokban, hanem csak úgy voltam, és hagytam, hogy csak úgy legyek. holnap pedig mindjárt holnap lesz.

A mozi úgy kikapcsol, ahogy a barátaimmal való találkozás egyébként nem, a barátaim ugyanis udvariatlanok, kényes kérdéseket tesznek fel, újra és újra átbeszélik velem a dolgokat, B tervet és lelkiismeretet emlegetnek. Ehhez képest a mozi nem kérdez semmit. Hallani fehéret és feketét is a tajtékos napokról, de nekem igazán tetszett.
Még 24 órája sem vagyok Magyarországon, de máris pontosan tudom, hogy miért is költöztem el. Ha itt kellett volna töltenem az elmúlt évet, valószínűleg az ágyat sem igazán hagytam volna el. (Az OFFI meg minek van?)A problémáim persze főleg belsőek, de ezeket Budapest felnagyítja, London meg eltünteti.
angolra fordítottam a magyar szabványú jövedelemigazolást (mert annyira másnak tűnt, mint az angol angol, amit eredetileg kaptam), aláírattam a főnökeimmel, most pedig visszafordítom magyarra, hogy holnap az OFFI-ban lehitelesíthessem a fordítást. remek program ezen a csodálatosan forró vasárnap éjszakán.
megérkeztek végre a húgom bútorai, amit azzal ünnepeltem meg, hogy összeszereltem őket. mivel azt is egyedül szereltem össze, aminek az útmutatójának az elején két ember szerepelt, különösen büszke vagyok magamra. (voltak ugyan apróbb hibák, de ezek részletezésétől most eltekintek. például az ágyat fel kellett állítanom függőlegesre, hogy be lehessen csukni az ajtót. de már becsuktam, és ki is lehet nyitni, meg minden.) engem lepett meg ugyan a leginkább, de az a helyzet, hogy annyira szép lett a szoba, amilyenről én még álmodni is csak alig mertem. (amikor ma meglátogatott minket a főbérlőnk, egy meglepett ejhával nyugtázta, mármint nyilván az ejha british megfelelőjével. a többi szobát nem nyugtázta ejhával, mondjuk a többi szoba nem is lett ilyen impresszív.) nem igazán értem, hogy történt, de úgy néz ki, mégis jó ízlésem van, csak eddig nagyon mélyen rejtőzött. (vagy esetleg van benne valami szerepe a legkedvesebb lakótársamnak, M.-nek is, de ezt szívesen tagadnám. talán teszek f…
Dämmerung.
Sehnsucht.
Fernweh.
Kép
Ma pihenős napot akartam tartani, tekintettel a hosszú hétre, ami mögöttem, meg a még hosszabbra, ami előttem áll, úgyhogy reggel gyorsan vettem négy széket, amiket egyedül hazacipeltem négy buszmegálló távolságból, aztán elmentem az IKEA-ba, hogy bútorokat vegyek a húgom leendő szobájába, és azokat a pillanatokat kivéve, amikor szomorkodtam, amiért a nagyon szép bútorok helyett az inkább-olcsó-mint-szép bútorokat kell megvennem, meg amikor attól féltem, hogy mindenki engem néz, amiért egyedül vagyok az IKEA-ban, borzasztóan menőnek éreztem magam (főleg akkor, amikor megpakoltam a kiskocsit olyan összsúlyú bútorokkal, mint én magam, és elnavigáltam a kasszáig anélkül, hogy bárkit is elgázoltam volna). Mondjuk haza már nem én hoztam, hanem a kedves delivery manek (menek? médiák és médiumok?) fogják holnap, de az összeszerelés megint az én dolgom lesz. Remélem, tudom majd használni hozzá a fúrógépemet is. Szóval erős vagyok és ganz unkaputtbar, és aki ennek az ellenkezőjét állítja, azt…
onnan lehet tudni, hogy valojaban mennyire szornyen ereztem magam ma, hogy boldog voltam, amikor vegre elkezdhettem dolgozni, ami szinte soha sem fordul elo velem. meg 1-2 ilyen nap, es megszeretnek a managereim.

(valojaban persze eleg nyomaszto volt egy fel napot eltolteni egy viszonylag szegeny varosresz szocialis irodaiban olyanok kozott, akiknek valoban voltak problemaik, nem csak egy papirt szerettek volna, hogy nincsenek.)
azt gondoltam, hogy csak a magyar burokraciaval fog meggyulni a bajom, de tevedtem, mert az angollal is meggyulik. reggel rogton az iskolaban kezdtem, amit kineztem, persze szoba sem alltak velem (nincs a gyerek az orszagban? akkor mirol beszelunk?), ugyhogy inkabb a kornyezettanulmannyal probalkoztam, hatha az konnyebb lesz, ezzel meg majd kesobb foglalkozok. (van mar B tervem.)
es nem.
negyszer iranyitottak mashova (voltam a housingnal, a fosteringnel, a citizen advice service-nel [pedig mondtam, hogy nekem nem advice kell, hanem az, hogy valaki megnezze a lakast, de megis oda kuldtek at] es vegul a children protectionnel, ezek persze mind 15-20 perc buszozasra voltak egymastol), es a nagyon kedves ugyintezok egyre abszurdabb kerdeseket tettek fel (pl. hogy a nagykovet happy-e a lakasommal [szerintem happy lenne, de hogy jon a nagykovet a kepbe?] vagy hogy miert nem a "hungarian fostering office" keresi meg a keruleti councilt az igazolasert, miert engem kuldenek. tenyleg…
Tegnap elköltöztünk a rókalyukból, ahol a kedves, de nagyon koszos kelet-európai fiúkkal laktunk, egy tágas, háromszobás [na jó, két és fél], nagyon világos lakásba, ami csak a mienk, és aminek, minden hiányossága ellenére is, olyan hangulata van, mint azoknak a lakásoknak, amikben a legjobban szerettem élni. (Annyira világos, mint a Széchenyi-hegyi volt, és a kilátás is majdnem annyira megnyugtató, és olyan szaga van, mint apáék budai lakásának volt, amit szintén nagyon szerettem). Annyi helyünk van, hogy akár az összes testvéremet vendégül tudnánk látni egyszerre! Sajnos a lakáskeresésnél felállított „bútorozott, de padlószőnyeg nélküli” extra kritériumok egyikének sem sikerült megfelelni, de így legalább mi rendezhetjük be, ha kicsit összekaparjuk magunkat anyagilag a csillagászati összegű depozit után, a padlószőnyeg meg örök viccek tárgya lehet. (Vajon mire gondolt a landlord, amikor ezt lerakta? „Kéne valami semleges színű padlószőnyeg az egész lakás minden helyiségébe, amit kö…
persze altalaban remennyel tekintek a jovo fele, nagyon orulok peldaul az uj lakasnak, meg hogy ebbol a nem olyan jonak tuno helyzetbol, amiben vagyunk, mennyi jo kisulhet, neha viszont nem egyesevel latom a problemakat, hanem egyszerre, akkor ketsegbeesek es jon a blog. (ezert ilyen kis nyomoronc ez a blog, ha boldog vagyok, akkor nincs szuksegem ra.) de ha egyesevel latom a problemakat, akkor mindegyik megoldhato, athidalhato, ami miatt aggodalmaskodni folosleges es kinos. egy koltozes? ugyan! egy igazolas? semmi! csak rendszerezni kell, es szepen, egymas utan, egyenkent megkuzdeni veluk. ha meg elfaradsz, akkor mindig van egy kis caramel waffle valamelyik kavezoban.
úgy tűnik, hogy egy idegen angol kisgyereket nem lenne olyan bonyolult gyámság alá venni. nem a levegőbe beszélek. nézzétek csak (a többi cukiság a linken):
Can you foster on your own?Yes. Foster carers can be single, married, gay, divorced, widowed or living in a long-term relationship. meseország. azt hiszem, megvan a meselakás is a meseországban, de ha holnap lelép a meselandlord a foglalóval, akkor bánatomban Albániába költözök.
azt viszont nem mondom, hogy nem szeretem, amikor jövök hazafelé, az éjszakai london a bizalom londona, az ajtók előtt hagyott teli tejesrekeszeké, éjszaka hangosak a belvárosi sirályok is, elkezdődött a Ramadán, még napfelkelte előtt igyekeznek a szoknyásdisdásás férfiak a mecsetbe, remélem, visszafekszenek még utána egy kicsit. nyár van.
a legviccesebb persze mégis az volt, amikor egy ingatlanközvetítőnél vártam az ügynökre, vártam-vártam, de nem jött, megkérdeztem a recepcióst, nincs ilyen nevű ügynökük. kétségbeesve mutatom az SMS-t, hello, I'm Amam from XXX Estates, a recepciós lány elneveti magát, rossz ügynökségnél vagyok, amit keresek, az az utca másik oldalán van. így is nagyon kedves stb.

és még mindig bízom benne, hogy sikerül egy olyan lakást találni, ami bútorozott, de nincs padlószőnyeg.
Olyan kicsiségeken múlik az élet. Ha fáj a fejem lakásnézés közben, nem tetszik, ha nem fáj, tetszik. Ha eltévedek a környéken, nem tetszik, ha nem tévedek el, tetszik. Eltévedek, pánikba esek, szorítja a torkom, rosszul vagyok, le kell ülnöm, milyen hely ez, hogy itt még egy kávézó sincs, csak le akarok ülni, tűz a nap, a nap, a szemem, leülni, kávézó, milyenhely. Pánik. A piacnál van térkép, háromszor is rossz irányba megyek, eltévedek, kések – soha nem tévedek el és soha nem kések. Mit akarok, hogyan gondolhatom, hogy képes lennék arra, még egy lakást sem tudok kivenni, még az utcán sem tudok végigmenni, nagyon szorítja valami a torkom, megfulladok, pánik. Mit keresek itt. Nem akarok mást, csak egy normális, hétköznapi, boldog életet, hahó. Nem bírom, haza kell mennem. Hirtelen magyarokkal találkozom, csak úgy repkednek a káromkodások (azok a **, *** angol **), megundorodok mindenkitől (És mondja, hogy menjek fel abba a szobába, hogy zéró, tú, éjt, de hát honnan tudjam a számokat…

a dolgokról

a dolgok nem mennek, a dolgok toporognak egy helyben, a dolgok rajtam toporognak, és minél tovább toporognak rajtam, engem annál inkább összetaposnak. valaki hazaterelhetné már ezeket a dolgokat. vagy például lerázhatnám őket magamról, és elköltözhetnék Kanadába. várjunk csak, mondtam már, hogy mégsem sikerült elmenekülnöm a problémáim elől? (és most azokra gondolok, akik ezt előre megmondták.) mindegy, majdnem egy évig egészen boldog voltam, úgyhogy ismételten megérdemlem, hogy problémáim legyenek és toporogjanak rajtam.

(mondjuk a sok toporgásnak jó esetben must a vége.)

hülye anglia

már akkor is ékezetek nélkül írom le a nevem, ha lehetne ékezetekkel is.
ahogy olvasom a Fogságot, a jeruzsálemi, hosszú fehér ruhás, nagy szakállú zsidó papság éppen úgy néz ki a fejemben, mint a reggeli ima után a mecsetből hazafelé igyekvő, hosszú fehér ruhás, nagy szakállú muszlimok, akikkel találkozni szoktam munkából jövet. ezt a kavart, ezt a kavart.
ezt a történetet még májusban olvastam, nehezen tudok szabadulni tőle. (tényleg nehezen.) ébren természetesen nem is gondolok ilyesmire. de az ember nem azt álmodik, amit akar. és mostanában, mint tudjuk, mindenki Londonba menekül.
bárcsak tudnám, mit keres Szabó Magda a fejemben, és miért éppen ő mondja minden rosszindulatú gondolatom után fejcsóválva, hogy "Zsófia, ne légy gonosz." (bárcsak tudnám, hogy a fejemben élő Szabó Magda miért hív Zsófiának.)
nem érdekel, ki mit gondol, nem akarok hazaköltözni. (vagyis persze, hogy akarok, mert megesz a honvágy reggelire, de egyelőre jobban nem akarok, mint akarok, úgyhogy a nem akarok nyert.) kaptok zenét, kárpótlásul, amiért ennyire vonakodom az írástól.

tegnap éjjel, amikor a munkából jöttem haza, elég fáradt voltam, így eshetett meg, hogy azt gondoltam, egy másik buszon vagyok, mint amelyiken valójában voltam. amelyiket képzeltem, azzal még továbbmehettem volna két megállót, hogy utána alig öt perc sétára legyek otthonról, ez viszont a városrész egy eddig ismeretlen pontján tett le két megállóval később. ugyan így csak négy óra tízre értem haza, egy nagyon barátságos éjszakai felfedezőút után, nem bántam, mert véletlenül ráakadtam a Cseresznyefa utcára, amit már Londonba érkezésünk óta szeretnék megtalálni. (de csak így, véletlenül volt varázsa.)
az angol gyerekek, akikre vigyázok, nagyon ideális gyerekek, boldogok és szeretik egymást és a szüleiket, a szüleik is szeretik egymást és a gyerekeket, és mindenki olyan okos, kedves és tehetséges, hogy állandóan valami sötét titkot sejtek a háttérben. pedig olyanok csak nekem vannak, aki minden a magánéletére vonatkozó kérdést egy-két laza félmondattal elintéz.

(sokat gondolkodom azon, hogy mikor romlott el minden ennyire, de nem találom, biztos mindig minden el volt romolva. és most megyek, és elviszem az ideális gyerekeket ideális teniszre.)
hogy mikortol szamit valaki felnottnek. szerintem onnantol, hogy olyan donteseket kell hoznia, amelyek nem csak a sajat eletet erintik.
egyrészt úgy tűnik, hogy az a biztos tudat, hogy a szabályok azért vannak, hogy betartsák őket és bármilyen parancs megkérdőjelezhetetlensége egyidős velem, és teljesen irracionálisan működik.
élesen emlékszem például arra, milyen pánikszerű rettegés fogott el, amikor egyszer zárásig maradtunk a strandon a családommal, már bemondták a hangosbemondóba, hogy mindenki menjen haza, mi pedig lassan pakoltunk csak össze. szabályosan féltem attól, hogy valaki jön és ránk fog szólni. (vajon miért láttam lehetségesnek, hogy valaki rászólhat a szüleimre? mindegy.) azóta sem megyek be sehova, ha már csak kevés idő (pl. fél óra) van a zárásig.
a büntetéstől való félelem egyszerű lenne. de mitől féltem, amikor soha nem néztem olyan filmeket, amiknek nem passzolt a korhatárja? nem nézem meg, mert nem szabad. egyedül sem. barátokkal sem. ha valaki más nézte, és én nem tudtam kimenni a szobából, igyekeztem elszigetelni magam, hogy meg ne érintsen a bűn.

mindegy, elkalandoztam, csak nagyon szeretnék …
az érzéseimet valamikor az első egyetemi évem végén vesztettem el, a gondolataimat szerintem kicsit később. nem igazán tudom, mi maradt.
annyira nagy düh és keserűség van bennem valakik iránt, akikről nem írhatok (és nem is nagyon beszélek, mert kinek beszélnék?), hogy csak úgy tudom levezetni, ha nemes egyszerűséggel a világ teljes egészére dühös vagyok. elém vág valaki a sorban? két napig morgok. túl ritkán mosogat a lakótársam? mélységesen megsértődök. közben persze tudom, hogy ha nem lennék ennyire feszült, ezeket a dolgokat fel sem venném, és vidáman trillázva élném az életem, mint egy kismadár. de feszült vagyok, ez van.
ma például le kellene bonyolítanom egy telefonhívást, de tudom, hogy amint felveszik a telefont a másik oldalon, én kb. 16 évessé változom, megszűnik az az erkölcsi fölényem, aminek a létezésében amúgy hiszek, és azt csinálom, amit mondanak. kellemetlen.

gyerekekkel üzengetni meg... hát...
na jó, amúgy azt gondoltam, hogy azon az eufórián, ami itt minden alkalommal elfog, ha bemegyek egy élelmiszerboltba, túl leszek 1-2 hónap alatt, különösen annak a tükrében, hogy az étkezéssel sosem foglalkoztam túl sokat, de nem. ha másért nem is, azért már megérte Londonba költözni, amilyen egészségesen és változatosan eszem. amíg eddig sajtos tésztán és sült krumplin éltem a hónap felében, addig itt nem nagy ördöngösség rendesen enni (és ha nem sikerül, az csakis a saját fantáziátlanságom következménye), nem is értem, hogy van ennyi elhízott felnőtt. (tényleg nem értem, az angol édesség egyrészt nem túl jó, másrészt meg sokkal drágább, mint ha rendes ennivalót vesz az ember. persze azért nem kell aggódni, a napi csokimennyiségem így is tartom.)

és a mangó! szerencsés pontja ez a világnak. (legalábbis jelenleg.)
egy héten belül vettünk egy edénykészletet (mondtam már, hogy eddig nem voltak fazekaink?), egy toastert és egy turmixgépet. és egyik sem alapos, előre megfontolt vásárlás volt, mint az én vásárlásaim szoktak lenni (hogy eldöntöm, hogy szükségem van rá, utánanézek az interneten, kiválasztom a legjobb ár/érték arányút, és céltudatosan elmegyek és megveszem/megrendelem), hanem elmentünk pl. kenyérért a boltba, és úgy éreztem, hogy nem tudok hazamenni a turmixgép nélkül.*
fészekrakási pánik, vagy mi ez? pedig tárgyak nélkül minden sokkal egyszerűbb.

*a turmixgép amúgy nagyon megtérülő befektetés, a gyümölcs itt ugyanis elképesztően olcsó (5 fontért, ami kevesebb, mint egy órai órabérem, kaptunk 5 banánt, fél kiló nektarint, egy sárgadinnyét, két mangót és három avokádót, meg néhány mandarint ajándékba).

legnagyobb meglepetésemre a blogom úgy működik, mint valami kívánságkosár. elég volt egy bejegyzés arról, hogy mennyire nem értem meg a körülöttem élő dél-ázsiaiakat, erre ma hajnalban hazafelé szerencsére nem rettentettem el a mellém leülő indiai programozót attól, hogy beszélgetni próbáljon velem (pedig a "három óra 50 perc van, nehéz volt a munka és te nem hagyod, hogy Rudolf Péterre figyeljek" pillantásomat vettem elő), és nem elég, hogy szuperjót beszélgettünk a fordítási problémákról, ajánlott egy könyvet, amit ha elolvasok, akkor meg fogom érteni az indiaiakat ("the simple soul of the Indian").

szóval ha ez a blog ilyen kiváló szerkezet, most azt kívánom, hogy az Ijesztő Magyarországi Ügyintézés legyen inkább rugalmas, gyors és táv. köszi előre is.
a legnehezebb az, hogy hajlandó legyek (f)elismerni a saját előítéletességem, mert csak onnantól kezdve tudok dolgozni ellene. a kiindulópontom még mindig a fehér, középosztálybeli, nyugati férfi - mindent csak ehhez viszonyítva tudok meghatározni. ez a kiindulópont viszont itt nem működik, nem tudok vele semmit sem kezdeni. a spanyol munkatársaimat még megértem valahogy - a bangladesieket egyáltalán nem. még azt sem tudom meghatározni, hogy ki kedvel és ki nem, ki hazudik és ki nem, ki viccel és ki nem, ki intelligens és ki nem stb. sem a kommunikációs eszközkészletem nem működik, sem a sémáim. botladozom, de tanulok. (remélem.)
Kép
és ezeken a napokon úgy érzem magam, mint a Chihiróban a névtelen folyó szelleme (lásd a képet), meg vagyok töltve mocsokkal (leginkább önsajnálattal), egészen mozdulatlanná tesz, szinte az ágyból sem tudok kikelni, csak az élet igazságtalanságára gondolok, meg arra, hogy nem gondolhatok az élet igazságtalanságára, mert minden, ami vagyok, a saját rossz döntéseim következménye, nem pedig a körülmények szerencsétlen összejátszásáé, és már nem is reményedek abban, hogy még valaha valami is jobb lesz, viszont mélyen elítélem, hogy a testvéreimen akarom számon kérni a saját beteljesületlen álmaimat. és egyre jobban utálom magam azért, amiért belemerültem ebbe a mocsárba, szeretném magam kihúzni a saját hajamnál fogva (pull myself up by my own bootstraps), és mivel az eszemmel pontosan tudom, hogy ez az egész baromság, ha akarsz valamit, érd el, és nekem eddig minden sikerült, amit igazán akartam, csak nem biztos, hogy éppen akkor vagy abban a formában, amikor szerettem volna, ezért telje…
abba a szobába, amiben most lakok, soha nem süt be a nap. nem vetíti a függöny csíkjait a falra, nem ébreszt fel reggelente, nem lehet sokáig lámpa nélkül olvasni esténként. nem csalogat ki alulöltözve a parkba. nyugtalan éjszakákon nem késztet megvárni a reggelt, hogy az ablakban állva lessem a horizontot.
ebben a szobában bosszantóan lassan száradnak a ruhák.
ma egy igazi erdőben jártam (Londonban van, de tízszer akkora, mint a Margit-sziget), ahol igazi pikniket csaptunk vöröshangyákkal, Bang!-gel és gyümölcssalátával (ebből az egyik nem volt a terv része), valódi szarvasokat láttunk legelészni, vadon élő zöld papagájok repkedtek körülöttünk (kb. 40.000 papagáj él vadon Angliában, szeretik az enyhe teleket), és persze az egész nem volt "valódi", hanem csak egy Royal Park volt, tele a királynő hattyúival.
szerencsések ezek a vasárnapok.
hiába tudom, hogy az egyik kávézónak, ahova járni szoktam, magyar a menedzsere és a pincérek egy része is, mégis három hétig gyűjtöttem a bátorságot, hogy magyarul rendeljem meg a kávét. a hangom pedig megremegett, és zavartan mosolyogtam, mert valahogy olyan szokatlan volt. igazán nem bánnám, ha itt is lennének igen, tessék!kitűzők - nem a nyelv használatától szoktam el, hanem a nyelv "idegen" környezetben való használatától.
nagyon vártam a mai színházat, éppen eléggé ahhoz, hogy nagyon nagyot csalódhassak. a kutya különös esete az éjszakában rendkívül jól összerakott darab, csodálatosan ötletteli a díszlet, és még egy élő kiskutyát is bevisznek a színpadra. de ennyi. semmi több. az előadás gyakorlatilag betűhíven követi a könyvet, nem vet fel kérdéseket, nem hagy helyet a gondolkodásnak, szinte kínosan ügyel arra, hogy mindenki pontosan megértsen mindent. igen, talán ha nem olvastam volna a könyvet - kellemetlen, ha a színpadi feldolgozás arra világít rá, hogy mennyire egyrétegű volt a regény?
mindegy, félre az elégedetlenséggel, a következő biztosan sokkal jobb lesz. (hiányzik a Katona.)
ezen a héten legfőképpen olvasok. elolvastam a Houellebecq-botránykönyvet, és csak onnan tudom, mennyire nagy hatást gyakorolt rám, hogy két napon belül három embernek is ajánlottam. pont arról szól, amitől félek: az elidegenedéstől, a szerelem és szexualitás hiányáról a modern európai társadalomban, a terrorizmusról, a kapitalizmus értelmetlenségéről stb. persze szeretném azt gondolni, hogy nincs igaza, és csak azért gondolom, hogy igaza van, mert nagyon erős képekkel dolgozott.

újraolvastam egy Brunella Gasperinit is, pedig nem igazán szoktam könyveket újraolvasni. egyszerűen felkeltem reggel, és erre volt szükségem. (milyen csodás, hogy ezt megtehetem! 2013, szeretlek.) nem szívesen gondolkodom milennehákon, értelmetlen párhuzamos univerzumokat elképzelni, de azt gondolom, hogy a mi családunk is lehetett volna ilyen, ha. (legalábbis szerettem volna, ha ilyen lenne. de hé, még nem akarok ennyire azonosulni az anyával a történetből. gondolom, késő.)

onnan lehet tudni, hogy valaminek …
arról meg nem is beszélve, hogy milyen egy olyan városban élni, ahol valójában a legtöbben nem beszélik a közös nyelvet. ez a buborék mindenhogy buborék marad. (de azt hiszem, hogy csak itt fordul elő nagy valószínűséggel, hogy a péntek éjszakai járaton egymásnak eső részeg fiatalok szópárbajából néhány perc alatt egymásraborulás lesz, "you are a good gay, you are just talking too much", mondják egymásnak leszálláskor.)

(amikor évekkel ezelőtt a naplókkal foglalkoztam az OKTV miatt, akkor olvastam egy lány (Schlachta Etelka) többnyelvű naplóját, és rendkívül érdekesnek gondoltam, hogy a beszélgetéseket mindig azon a nyelven idézi, amelyen elhangzottak, legyen az akár német, akár francia. persze most már tudom, hogy nem is nagyon lehet másképp.)
David Bowie-nak köszönhető, hogy a punk ma nem lázadás, hanem mainstream.
közben meg itt felnő egy generáció, akiket főleg filippinó nannyk neveltek fel (látom őket a játszótéren, az iskola előtt, az uszodában). milyen kutatás vizsgálja vajon ezeket a gyerekeket? (és a filippinó nannyk otthon hagyott gyerekeit?)
persze ez az időjárás gonosz dolog, mert annyira szeretem ezt a 16-17 fokot, a záporokat, az időnként kisütő napot, a simogató szelet, hogy nem is zavar Stratford. akárhol lehetnék, otthon érezném magam, amíg ilyen az idő, izgatottan dobog a szívem, ha az utcára lépek, felerősödik az érzékelésem, a világ teljességét csak 16 fokban lehet befogadni, sehogy máshogy.
a rágófoltok az aszfalton rosszul sikerült napok lenyomatai.
csak abban van különbség, mennyire hideg az eső.
Kép
a hazamenetelem egyszerre volt sokkal jobb és rosszabb, mint vártam, a sokkhatásként érő bejelentés után a belvárosban töltött éjszaka, a meglepetés, hogy több barátom maradt otthon, mint amennyivel hat nap alatt fizikailag találkozni lehet stb. hogy most mi lesz, azt meg nem tudom. tavaly március óta az a kiindulópontom, hogy a dolgok ennél rosszabbul már nem alakulhatnak, tehát bármi is történik, az a világon a lehetséges legjobb (mondtam már, hogy legalább ötször olvastam a Candide-ot?), kíváncsi vagyok, meddig lehet fenntartani ezt az álláspontot. ezt a számot meg küldeném mindenkinek, aki szereti.

Olyan itthon lenni, mintha eddig álmodtam volna. Minden annyira valóságos. (Még a barátaim is. Meg is tudom érinteni őket, meg minden.)
A dolgok amúgy abszurdba hajlanak, tegnap pl. statisztáltam egy szuper darabban, azt viszont még mindig nem tudom, miért is vagyok itt. (Én könnyen sírok, de félév alatt egyszer sem sírtam honvágy miatt. A színházat persze végigbőgtem.)
annyira jellemző, hogy ha végre hazamegyek, akkor a barátaim 90%-a Debrecenben van OTDK-n. ez a "nem szeretem, hogy a dolgok így alakulnak" listámról van. a "most már tényleg mindennek mennie kellene, mint a karikacsapás" listámon is van ugyan valami, de az csak vánszorog, nem megy. (és vannak ugye azok a bizonyos falak.) holnaptól amúgy újra nanny Mary Poppins leszek a csodálatos munkahelyem mellett, a gyerekek szerencsére bűbájosak, úgyhogy biztos jó lesz (ha Mary Poppinsnak nem derogált, nekem sem fog).
nem várok el sokat az univerzumtól, csak azt az apróságot, hogy ha esetleg kezdeném úgy érezni, hogy a dolgok kicsit jobban mennének, akkor hirtelen ne jöjjön egy fal, egy szakadék, egy erdő, nem tudom. meg minek is hibáztathatnám az univerzumot, amikor kb. 12 éves korom óta egyedül hozok döntéseket, és minden döntés a saját döntésem volt. a helyzeteket nem én alakítottam ki, de a helyzetekből én jövök ki úgy, ahogy éppen akarok. (vagy tudok.) most például hazamegyek egy hétre, ki tudja, hogy ez az én döntésem volt-e. (de azért persze jó lesz hazamenni egy kicsit.)

a fúrógépről

de ha őszinte akarok lenni, és ezen a blogon az akarok, akkor el kell árulnom, hogy a fúrógép-projekt és annak kommunikációja kísértetiesen hasonlít bármely kormányzati projektre. először is: hoztam egy hülye, átgondolatlan döntést. (megvettem a falra szerelhető ruhaszárítót úgy, hogy nem tudtam, hogy fogom majd felszerelni.) a rossz döntést (dacból) egy még rosszabbal próbáltam meg korrigálni (ti. ha veszek egy fúrógépet is, akkor azzal fel tudom szerelni a ruhaszárítót, így mégsem költöttem rá feleslegesen). bár egyáltalán nem értek hozzá, a szakmai tanácsokra éppen annyi figyelmet fordítottam, mint az Orbán-kormány a földrajzi bizottság véleményére a Ferihegy nevének módosításakor, és mindenkit lehülyéztem, aki nem értett velem egyet. bár számomra is kiderült ugyan, hogy a tégla falat nem viszi a fúrógépecske, csak a gipszkartont, ezért hiába szerelem fel esetleg a gipszkarton falra a Szerkezetet, a másik felét mégsem tudom rögzíteni sehova (mert a szemközti fal tégla), "nem …

a költözésekről

amikor (réges-régen) beköltöztünk a Széchenyi-hegyi lakásba, hosszú távra terveztünk. barátaink segítségével (úgy-ahogy) felújítottuk (ún. falkaparó házibuli pizzával), bútorokat és edényeket vettünk (vagy legalábbis kikértük a stafírungunkat), volt macskánk, halaink és hatalmas könyvespolcaink. úgy számoltunk, hogy három év minimum, de inkább több. de ha mégsem: akkor is mindent magunkkal tudunk vinni.

aztán persze történt mindenféle, a könyveket bedobozoltuk, a macska új otthonra talált stb., mi meg egy bőrönddel új életet kezdtünk Londonban. aztán elköltöztünk. aztán megint elköltöztünk. és most megint el akarunk költözni, csak ki kell várni a három hónapot, ami a minimum stay. így meg minek polcokat fúrni a falakra.

persze itt nem a polc a lényeg, a könyvek vagy a macska (a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy egy bőröndnyi cucc elég az élethez), hanem a maradás. hogyan is érezhetném otthon magam valahol, ha nem tudom, ott maradok-e? ha nem tudom, meddig maradok? ha szívesebben …

a nyelvtanulás fontosságáról

A spanyol barátnőm mesélte, hogy egyik éjjel, amikor hazafelé ment, egy férfi elkapta, és azt mondta, hogy "Give me all of your money". A spanyol barátnőm felismerte a férfi spanyol akcentusát, ezért spanyolul válaszolva megkérte, hogy hagyja békén elmenni. A férfi megörült annak, hogy valaki spanyolul beszél hozzá, hagyta elmenni. (Úgyhogy neki is láttam a spanyolnak játszásiból, ha valaki megtámadna éjszaka, már tudnám neki mondani, hogy tengo frio.)

(a lakótársaink pedig azt mesélték, hogy valakinek az értékeit földrajzi tájékozottsága mentette meg: elengedték a támadói, mert tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy "What is the capital of Poland", úgyhogy gyorsan megtanultam azt is, hogy Polak, Węgier, dwa bratanki.)

(a muszlim barátaim pedig azt mondják, hogy muszlim férfi soha nem bántana hijabot viselő nőt, a hijabot nem viselő nő viszont "szabad préda" [ti. ő tehet arról, ha megerőszakolják, minek teszi közszemlére magát].)
Kép
mennyire más hangulata van annak, hogy homesickness, Heimweh vagy honvágy. talán még az érzés is más.

boldog március tizenötöt.
This train is ready to depart. Mind the closing doors please. Mind the doors please. Mind the doors. ez most az életem soundtrackje. a please, mind the gap egyszerűsége, az a good service is operating on all London lines megnyugtatósága. londoni ritmus. (ínyenceknek.)
bár ez még csak holnap fog történni, és utálok elkiabálni dolgokat, de elvileg reggel leszáll erchegyia és Sissy repülője Londonban, én pedig annyira izgatott és boldog vagyok, mint a csuda. (persze dsarosinak is örültem, amikor majdnem nem találtuk meg egymást a Tate-ben, na de ez három nap!) ollé-ollé!

a kétnyelvűségről

elsőévesként a Collegium kétnyelvűségről szóló speciális szemináriumán visszatérő téma volt, hogy ki számít kétnyelvűnek. akkor (mindenki egynyelvűként) a csoport tulajdonképpen egyetértett abban, hogy csak akkor beszélhetünk kétnyelvűségről, ha a beszélő gyermekkora óta kettős nyelvi környezetben él és nő fel. (ezzel természetesen a szakértők nem értenek egyet, mi viszont még csak elsőévesek voltunk.)
most viszont a kétnyelvűség mindennapi tapasztalat, lételem. tegnap bejött egy vásárlónk, aki néha magyarul szól hozzám, néha nem, de leginkább valamilyen keveréknyelven szoktunk beszélni. végül ott maradt egy ideig, átváltottunk "valódi" magyarra - otthoni környezetben soha nem tegezném le a vevőt, de angolul nyelvileg máshogy differenciált a tiszteletadás. egy-két félszeg mondat után mégis a magázás mellett döntöttem. elköszönni már angolul megint, see you.

nagyon keveset olvasok mostanában - ha nem angolul olvasok, lelkifurdalásom van. ha angolul olvasok, nem élvezem.
a munkahelyemen az új egyenruha mellé megkaptuk az új badge-et is. az enyémen csak annyi van, hogy Sofia. a managerem tudja ugyan, hogy nem egészen így írom a nevem, de véleménye szerint az a Z felesleges, csak megkavar mindenkit. úgyis mindenki Sofiának hív. (én meg szeretem a Sofiát. ezzel inkább meg tudok békülni, mint a Sophie-val.) persze, néha hiányzik, hogy nevemet hiánytalanul.
minél nyugatabbra utazok, annál biztosabban látom, hogy mennyire, szinte már ottliki értelemben vagyunk összekötve a vasfüggöny keleti oldalán. ugyanaz a lélek, ugyanaz a gyomor. és micsoda kegyetlenség, hogy mi - hiába tartozunk oda - mégis ki vagyunk rekesztve ebből a pravoszláv testvériségből a közös nyelv hiánya miatt. (pedig a sklep polskiban mindig lengyelnek néznek, akárhányszor beugrom egy kis kinder tejszeletért.)
de teljesen elégedett és boldog volnék, ha akár csak negyedannyira pontos megfigyelő lennék, mint Updike.
úgy ennék egy kis mignont. ha az emigráns úgy enne egy kis mignont, az emigráns valójában nem a mignon ízére gondol, hanem gondol például a táti Pingvinből igazán különleges alkalmakkor hazavitt csokis mignonokra, a FéSzEK büféjében beszélgetés közben eltüntetett, borzalmasan édes rózsaszínű mignonokra, a Szépkilátás Cukrászda különleges, süni meg kisegér alakú mignonjaira, amik annyira elképesztően drágák voltak (Szamos), hogy két év alatt csak kétszer engedtük meg magunknak. egy font darabja. ha valaki úgy enne egy kis madártejet, akkor arra is gondol, hogy soha többé nem fog már madártejet enni. a madártej macera, a madártej szeretetből készül. magadnak soha nem csinálnál. meggyes piskóta. krumplis pogácsa. szalagos fánk. Esterházy. Dobos. Sacher torta A hétfejű Samuból. Túrógombóc a Gyárfás Endre mesekönyvéből (meg a hétfejű Samuból is). mondanám, hogy könnyű a gyomron keresztül elszomorodni, de ez nem a gyomor. fokhagymás-tejfölös lángos. almás pite. valójában eltelt egy hosszú …
tegnap, amikor a Szent Pál székesegyház kertjében, a mókusok és a hóvirágok között ülve végre szilárd táplálékot ettem, már biztos voltam benne, hogy ez a szakasz véget ért, és most valami új és jobb kezdődik. ne görcsölj, Zsófi, ez a tél vége különösen rossz volt. (először az akaratom adta fel a harcot, utána a testem. múlt héten már kávézni sem volt kedvem.) hamarosan évforduló, nekünk londoni hónapforduló. megnyitottam az internetet, ahol Nap azt írta, hogy a fény elvégzi helyettem a nehezét, én ezt azért nem hiszem, a fény inkább csak kirugdos az ajtón és angyalszárnyakat ad, de a többit igenis nekünk kell elvégezni.
boldog tavaszt, drágáim.
ma hazarepült B., a nagyobbik öcsém, aki az elmúlt picit több mint egy hétben londonozott. én ezalatt voltam ügyeleten és fogorvosnál, jártam a város összes múzeumában, elmentem úgy dolgozni, hogy egész nap csak egy joghurtot ettem (ezt kétszer is megcsináltam, de többször nem mertem), elhatároztam, hogy újra megtanulok franciául (ezzel nagyon jól haladok amúgy, van egy klassz nyelvtanulós oldal, nem tudom, hogy a nyelvtanulás mennyire hatékony vele, de a nyelvfelfrissítés nagyon), és persze próbáltam lépést tartani az öcsémmel, aki majdnem 2 méter magas, és ezért jó hosszú lábai vannak. (és látja, ha rendetlenség van a szekrény tetején, ahova mindent feldobálunk, mert mi úgysem látjuk.) és csináltunk egy csomó fényképet is, de mindegyiken béna machófejet vágunk.
most meg vissza az életbe.
mindent le kell írnom, hogy ne vesszen el.
hogy ne csak a nyafi legyen: az új lakásunk csodálatosan klassz, természetesen persze esik szét, és a beköltözés óta folyamatosan takarítunk, de az új baltikumi barátaink (egyelőre) nagyon cukik, vannak gyáva macskák, kék fényben úszkáló aranyhalak, örökös karácsonyi díszek (a "nálunk minden nap karácsony" elvből kiindulva), és persze oroszul beszélgetnek egymással.

ne aggódjatok, mindig minden rendben lesz.
bármi, amihez hozzányúlok vagy amibe belekezdek, kudarc.
tegnap átköltöztünk az apácazárdából a macskás fiúkhoz. költözködésünk mesébe illő volt, egészen a lépcsőfordulóig jutottunk a csomagokkal, amikor elveinket feladva taxit rendeltünk (a taxis jó fej volt, de a menet ára meglepetésszerűen csúszott fel 28-ról 40 fontra), azonban egyelőre úgy tűnik, hogy megérte lecserélni a sötét szobát egy világosra, a szűk szobát egy tágasabbra, a kedves filippínó néniket pedig barátságos kelet-európai fiúkra. (főleg, hogy a kettő közül az az egy, akivel már találkoztam, éppen olyan, mint a barátaim voltak otthon: nagyon feminin, humán beállítottságú, szereti a macskákat és kedves. [persze vannak nem ilyen barátaim is, de ha átlagolok, ez jön ki.] vegetáriánusnak ugyan nem vegetáriánus, de senki sem lehet tökéletes.)
inkább nem vonok le semmilyen következtetést abból, hogy az utóbbi napokban csak akkor nem fáj a fogam, amikor dolgozom.
ha rossz napom van, azt mondom, nem tudok aludni a hideg miatt, a meleg miatt, az egerek miatt, az éjjeli műszak miatt, a fogfájás miatt, a mászkálás miatt, az eső miatt, a sötét vagy a világos miatt. mert olyan dolgok miatt aggodalmaskodom, amik megtörténtek, amik meg fognak történni, vagy amik soha nem történtek meg és soha nem is fognak. ha jó napom van, azt mondom, nem tudok aludni, mert ilyen vagyok, vannak azok, akik könnyen elalszanak és kipihenten ébrednek, és vannak azok, akik nem. (mint ahogy vannak, akik szeretik az olajbogyót, és vannak, akik nem.)

ma jó napom van, örülök, hogy felébredtem. hatkor elmentem friss zsömléért (vagy valami zsömleszerűért), a levegő tiszta volt, a macskák nem hallgattak a ciccegésre, a boltban mindenki nagyon kedves. néha kicsi is elég, hogy valaki feltöltődjön szeretettel a világ iránt. (például az, ha beszédes a csend, mint a Verhovinán?)

have a beautiful day.
jaj azoknak, akik tárgyakat fetisizálnak. miért annyira szívdobogtató mégis egy Haydn-kézirat, miért szorul össze az ember gyomra, ha néhány centiméternyire kerül az eredeti Magna Cartától, és hogyan tölthet el ennyire jó érzéssel az Alice csodaországban kézzel írt és rajzolt első példánya? (de különösen az a jó benne, hogy be van digitalizálva az egész, és tapizós monitoron forgathatod meg nézegetheted az eredeti mellett.)
na jó, miért is ne legyek őszinte. még soha ennyire nem voltam bizonytalan abban, hogy hol akarom folytatni. azt, hogy az ELTE-re megyek majd, 9 éves korom óta tudtam, mert az unokatestvérem azt mondta, hogy az a legjobb. (céltudatos kislány voltam.) tulajdonképpen egyenes út vezetett ahhoz, hogy idén végül beiratkoztam magyartanárira. de most mit csináljak?

tudom, hogy nem akarom Londonban (sem Angliában) leélni az életem, ezért botorság lenne itt tanárképzést végezni - azzal a diplomával úgysem taníthatnék otthon (vagy bárhol máshol, ahogy alakul). viszont csak azt hallani, hogy nagyon jó a tanárképzés, néhány éve reformálták meg, úgyhogy nem lenne haszontalan. (a tanárképzés rendszere nagyon bonyolult, állítólag legalább hat különböző út van, amelyek végén A Tanári Pálya áll, de inkább nem néztem annyira utána, nehogy elcsábuljak.)

akkor nézzük a könyveket: nézegettem ilyeneket, mint a Book Design MA (nem belépési követelmény a design BA, jó a bölcsészdiploma is), de az azért már …
már napok óta kerestem ezt a naptárat, abban reménykedtem, hogy kicsit összeszedettebbé tesz, és – hála ndavidnak – végre meg is van. ennél még jobb lenne, ha be is lehetne illeszteni a blogba (titokban ebben reménykedtem ugyanis), mert engem (bár tudom, hogy ez inkább negatív, mint pozitív tulajdonság, de az embernek a negatív tulajdonságaival is szembe kell tudni néznie) nagyon tud motiválni, ha valami publikus. (nyilvánvalóan persze a saját magamnak való megfelelés az elsődleges, de amíg másnak az segít, ha leírja a dolgokat, nekem az egyáltalán nem segít, írhatom én bármilyen szép füzetbe, semmi nem történik, már próbáltam.) de elég akár csak egyetlen embernek is elmondanom, csodákat tesz. (mondjuk addig meg nem mondom el senkinek, amíg nem látom, hogy valószínűleg el fogom érni, úgyhogy most sem árulom el, mire gyűlnek az ikszek. csak gyűljenek.) mindenesetre most meglátjuk, mi lesz, mert fogadalomból meg elérendő célból van bőven, és alapvetően az akarat sem hiányzik, csak vala…
valamiért nagyon szorongok már vagy egy hete, álmatlanság, gombóc a torkomban, gyomorfájás, fülfájás, szédülés. nem segít a kamillatea vagy a jóga, és mivel nem találom a szorongás okát (a kávé szokott ilyet okozni, úgyhogy nem is iszom, de nem lett jobb), csak még inkább szorongok, mivel tudom, hogy az ok nélküli szorogás sincs ok nélkül.

így sok időm van gondolkodni (ha már aludni nem tudok), ezért elmesélem azt, amikor először volt németem. (vagy legalábbis annak a metszetét, amire emlékezni akarok, és amire emlékezni tudok.) a történet vége egy kicsit vicces, úgyhogy lehet, hogy megéri végigolvasni.

szeretett szülőfalumnak élő kapcsolata van a németországi testvérvárosával, így az iskolások között is rendszeres a csereprogram. (vagy legalábbis rendszeres volt, amikor még oda jártam.) de azt szinte kizártnak tartom, hogy amikor meghirdették, hogy lehet fogadni németet, jelentkeztem volna. ennek számos oka van: akkor még nem jöttem rá, hogy a legtökéletesebb nyelv a német, úgyhogy …
Kép
úgy néz ki, hogy az én ízlésem túlságosan azokhoz a darabokhoz idomult, amiket a Katonában meg az Örkényben látni. (meg amiket lakásszínházakban mutatnak be a színműs végzősök.) sosem láttam még olyan darabot, mint ez a Mester és Margarita volt, és az első gondolatom az volt, hogy "ez nekem túl csicsás", és csak a második az, hogy ez a legzseniálisabb olvasat, amivel valaha is találkoztam, és hogy eddig soha nem gondoltam volna, hogy ennyit hozzá lehet adni a Mester és Margaritához. (laza három és fél órában.) nekem a színház régóta az "úgy teszünk, mintha" volt, természetesen a lehető legjobb értelemben, itt viszont nem volt "úgy teszünk, mintha", hanem Margarita tényleg kiugrott meztelenül az ablakon. (legalábbis ténylegebb, mint egy minimalista színházban.) teljesen máshogy működött az agyam, mint otthon működne egy színházban, más ingereket dolgozott fel máshogy (mármint attól a lényegtelen apróságtól eltekintve is, hogy british angolul beszéltek, am…
még a hátam sajgása is boldogító, ha könyvek vannak a táskámban.
GYŰLÖLLEK, INFLUENZA.*

*szükség esetén behelyettesíthető akármilyen mocskos, múlni nem akaró felső légúti megbetegedéssel. de mi más lenne olyan erős, hogy ennyire hosszú időre ledöntsön a lábamról engem, a kiváló immunrendszerű superwomant?
ijesztő látni, hogy otthon mennyire minden ugyanaz marad az ember nélkül is. (otthon alatt annyi mindent érthetek és annyi mindent értek is.)

kis dobozok a világ.