ma a nap jelentős részében nyöszörögtem a takaróm alatt, hogy segítség, valaki hozzon egy fájdalomcsillapítót, de mivel ez nem történt meg, lecsoszogtam a másodikra (rácsaptam az ajtót a kislábujjamra, zokniban végigtocsogtam valami tócsán), és ott ráöntöttem a bal kézfejemre fél liter forrásban lévő vizet (össze is ment tőle az üveg, amibe bele akartam tölteni). ez szuper módszer, hogy ha valami fáj, akkor kell valami, ami mégjobban. (de szereztem amúgy fájdalomcsillapítót.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések