csütörtökön a vizsga után hazajöttem, és ki sem dugtam innen az orromat ma estig (mondjuk minden kajám elfogyott közben, meg a szobatársam doboz teje is, de már vettem neki másikat), még néhány ilyen, és megőrülök. (mondjuk nem mindenki őrül meg, aki a Collegiumban éli le az életét, videó 7:43-tól, egy csomó szimpi collegista meg tanár látszik rajta, és egy menő irodalomtörténész beszél.) hogy elkerüljük a megőrülést, elmentünk a Müpába, ahol egy leginkább remek újévi koncert volt, aztán mindenki hazament, és folytatja a vizsgaidőszakot, ahol abbahagyta. szeretünk, józsef attila!
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések