Esztergom, mit látsz, semmit, csak érzem. A város befogadhatatlanul szép volt ma, turistabolondítóan szép, napsütéses és idegen. (LeFeljött meglátogatni a fiú, akivel járok.) Csak akkor kezdtem magam otthon érezni, amikor már a buszmegállóban álltam, és aludni mentek a fények, amikor mondták, hogy kimarad egy busz, amikor ötven perc várakozás után megszólalt a tárogató, amikor egy fiúnak istvános szalagja volt (a fiú mondjuk csak közepesen volt ismerős, de szerintem neki én igen, mert mosolygott). a városban ma ez jutott eszembe (most olvasom), és majdnem senkivel sem találkoztam. Amikor meg valakivel véletlenül mégis, attól még boldogabbá váltam.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések