félelmetesen aktív kulturális életet élünk mostanában, ma például megnéztük a Hamupipőkét, amit úgy reklámoztak, mint valami különösen újító, vagány és vakmerő dolgot, de igazából egy nagyon profin megcsinált bábszínház (lesz), szuper tracklisttel és remek ötletekkel. a végeredményre is kíváncsi lettem. (viszont az előadás alatt az foglalkoztatott, mitől ilyen nagyszerű dolog a lufi, és miért nevet mindenki (én is), ha lufik kezdenek hullani az égből.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések