ma az iskolában komoly és előre megtervezett erste allgemeine verunsicherung folyt azon a hat órán, amin voltam, de igazán jó volt, a keddet fogom szeretni. csak elfáradok estére. (ma a villanykapcsolókra vagyok rápörögve, a lakás egyetlen szobájában ugyanis olyan villanykapcsoló van, ami még abból az időből maradt ott, amikor a ház szálloda volt (~ 40-es évek), és van rajta inashívó gomb. kinek van még inashívó gomb a szobájában? na? ugye, hogy nem szabad kicserélni.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések