az a legborzasztóbb a nyelvtörikönyvben, hogy a különböző fonémáknak meg allofónoknak szinte önálló akaratot tulajdonítva írja meg az ősmagyar kori hangváltozások (tendenciák és asszociációs változások) történetét. (durva egy nyelv lehetett ezekkel a veláris spiránsokkal meg szóvégi rövid magánhangzókkal.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
Szerencsére a "bőség" és "ínség" lényegét már tudom. :)