ez a nap elég hülyén indult, mert pl. csak a városmajorban vettem észre, hogy itthon hagytam a bérletem, úgyhogy fogasozhattam haza, aztán csak az egyetemen vettem észre, hogy amikor hazajöttem a bérletemért, itthon hagytam a németleckém, úgyhogy jöhettem érte megint haza. még ezelőtt persze kiszökött a macska, fél óráig ugráltunk a teraszon és ciccegtünk és ráztuk a korlátot és fenyegettünk és hízelegtünk (főleg mondjuk én), mire hajlandó volt hazajönni. valószínűleg már az egész ház tudja, hogy macskánk van, a fölöttünk lakó például felajánlott egy hálót, amivel el tudjuk választani a teraszunkat a szomszéd teraszától. kicsit kételkedem ennek a sikerében egyébként, de neki állítólag bevált.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések