sokat gondolkodtam, hogy mi maradt végül is az álmaimból, meg mik a lehetőségeim, és arra jutottam, hogy nincs más hátra, mint kipróbálni valahol máshol. (soktényezős.) lássuk be, gyáva volnék csak úgy mirnixdirnix belevágni, járt utat járatlanért csak ha muszáj, úgyhogy megszületett a döntés: jövőre csak meg kellene próbálni az álomegyetem álomszakját -> egy év aupairként a környéken = c2-es nyelvtudás, helyismeret és talán egzisztenciális alapok. most már lassan el kell kezdenem készülni az államvizsgára, na de azért megy közben a családkeresés.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések