kezünk egymásra vándorolötszázadik bejegyzés. bizony. majdnem egy év alatt.
és este van és jajj, komor
a fal, a kósza gyertyafény
de mondd, mitől is félek én
miért mondom, hogy ne, eressz,
miért inkább a múlt, s a lesz
miért merül ködbe, s burka
miért olyan érdes, durva,
miért nem tiszta, ragyogó,
mibe merülni lenne jó
s nem így, paplan alól lesve
várni titkos, halk neszekre,
jelre talán, sugallatra,
fényességre, nagy szavakra,
pedig tudom, a csoda ott,
beléd-belém lerakatott,
kibontani, összerakni,
vetkőztetni, betakarni,
s elaludni akkor szépen,
összebújva, békességben.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések