Maf: szia apa, biológiából genetikát veszünk, és az a házi feladat, hogy minden közeli rokonnak meg kell mondani a szeme színét, hogy felpödörhető-e a nyelve széle, és hogy hátrahajlítható-e a hüvelykujja.
Apa: és nekem ehhez mi közöm?
Maf: te vagy az apám.
Apa: ja, tényleg, kék.
Maf: a kicsiknek barna, ugye?
Apa: nekik mi közük? ja, van... barna...
Maf: és a hüvelykujjad?
Apa: na jóvan, hagyjad békén a hüvelykujjamat, túltárgyaltuk, ez egy hülye feladat, szia.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
*mutatja*