múlnak a gyermekévek, nincs visszaút, vagy ilyesmi, most már biztos és fix, január 22, nem vagyok én normális, napi egy óra francia minden áldott nap, másképp nem lehet, évek lemaradását kell behozni, persze akkor sincs semmi baj, ha nem sikerül, tényleg, kinek kell az az öt pont, pláne magyarszakra, nehogy már öt ponton múljon, nem is kell a nyelvvizsga, ha nem beszélem rendesen a nyelvet, milyen jogon, a nyelvvizsgaközpontos pasi emlékezett rám, a nevemre, az arcomra, mondta, hogy németes vagyok, ugye, a német nagyon jó lett, a francia nem lesz, de nem baj, csak 60% kell, annyit simán, persze, csont nélkül, muszáj ezt elhinni, évek óta nem volt olyan, hogy valami ne sikerült volna, nem is tudom, mit csinálnék egy kudarccal, hova tenném, nem tudom, mit csinálnék, ha megbuknék, ajjaj, nem vagyok én normális, egészen biztos, nem kell nekem a vizsgadrukk, nagyon nem, dehogynem, nagyon kell, rosszul kezelem, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések