annyira tele van minden élettel, hogy bűn bárhol máshol lenni, mint odakint, ahol udvarolnak egymásnak a galambok (illetve a fiúgalambok udvarolnak a lánygalamboknak, a lánygalambokat meg nagyon bosszantják a fiúgalambok, ahogy elnézem), ahol nőnek a mindenfélék az avar alól. haza kellene menni, ahol minden olyan illatos és dorombolnak a macskák. engednem kell az életnek, hogy egyszerű legyen.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések