tudom, hogy ezzel van tele a teljes blogvilág, hogy milyen csodálatos, hogy ma 22 fokot jelzett a gellért szálló előtti nagy tábla, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a duna fölött sétálva lényegtelenné válnak a problémák (legalább egy időre), aztán bicikliztem a városban pusztán a biciklizés öröméért, a napért meg a szélért meg a kipufogószagért, aztán lifttel mentem fel az OSzK-ba, kezdem megszeretni (tényleg). ma még beszélgetni is ráérek.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések