ezentúl mindig a lelki szemeim (szemem?) elé idézem a Maslow-piramist, ha fel szeretnék borulni (pszichésen), lehet, hogy mégiscsak van benne valami. például boldoggá tett volna (fogyasztói! társadalom!) a fincsire tervezett kakaó-kifli jellegű reggeli, ha nem borítom végig a kakaót a hűtőn, az ágyamon, a padlón és saját magamon. (nem egyszerre, hanem szépen fokozatosan. még van belőle, szóval még a masnit is leönthetem vele.) ráadásul még tudatosabban vásároltam, mint szoktam, és nem találtam olyan csokit, amit Magyarországon gyártottak. Svájcban egyébként nagyon umweltbewusst élnek, mire kimegyek (amennyiben ki), teljes életmódváltás kell. kezdeti lépéseként tegnap megettem valami szendvicset, amin olyan krém volt, amiben egészen biztosan volt legalább két, de inkább három olyan zöldség, amit semmiképp nem eszek meg.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
még ha ilyen tragédiákról is :))