ez a nap egy csudajó levéllel indult, amit igazából azóta sem hiszek el, hogy igaz, ez az egész olyan távoli. aztán pedig elmentem az ikeába, de megbeszéltem magammal, hogy nem veszek semmi feleslegeset, csak ruhaszárító kell és sajtreszelő, meg esetleg áfonyalekvár. ezt persze a konyhai részleg tájékán revideálni kellett, mert mindenféle dobozok meg bögrék meg evőeszközök meg lábasok meg vágódeszkák meg asztali futók. akkor elképzeltem magam, amint a különböző tarka meg csillogó meg különleges alakú mütyüröket használom is, és gyorsan visszaraktam a mindenféle holmik felét, mert sajnos nincs szükségem rájuk. ez egészen addig működött, amíg nem találtam mókusos meg rénszarvasos meg sünis meg macis meg rókás meg csigabiguszos sütiformákat. aztán a végén még fagyiztam is, mert tavasz van, most tanulhatok egész délután szófajtanalaktant, amiért a fogyasztási társadalom által belémtáplált birtoklási vágy erősebb volt a józan észnél. (nem, igazából azért kell tanulnom, mert jövő héten zh.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések