ma megtaláltam a legízléstelenebb borítójú nyelvészkönyvet, vastaps a tervezőnek. (mondjuk gyorsan rágugliztam, tud csinálni szépet is. akkor inkább a kiadónak? a megrendelőnek? hol a felelős?) (most pedig elolvasom belőle a szükséges tanulmányt, aztán Goriot apót vagy Vörös és feketét, még nem döntöttem el, melyikkel kezdjem. egészen úgy érzem magam, mint középiskolás koromban. amikor a Vörös és feketét vettük, a rajzteremben volt az osztály, ZM mindig beült középre. nem gondoltam akkor, hogy azok stabil idők, ezek meg bizonytalanok, de mindkettőnek megvan a varázsa vagy mije.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések