az oszk-ban minden ráz, a kilincsek, a liftgombok, már puszta kézzel nem is nyúlok hozzá semmihez, ami fém. csak elkeserít ez a sok könyv körülöttem, de boldoggá sajnos nem tesz, göröngyös és kávéillatú az út a tudás megszerzéséig, fájós vállúak az okosok mind (és talán szeretik végigsimítani a lapokat az ujjuk hegyével). ha megírok még kétezer karaktert zárásig, megengedhetem magamnak, hogy sétáljak a várban. kattogó betonpalota ez, megüli az ember elméjét, de kedvesek az ismeretlenek. akárhogy is szőném bele ebbe a bejegyzésbe, hogy kapiskál, mindenképpen erőltetett volna, pedig minél többször le kell írnom így, mielőtt elfelejtem. szeretném, hogy ötmondatos legyen ez a bejegyzés.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések