azt utálom, hogy ő kitalálja, hogy kettőre menjünk fel, mert kettőkor lesz családi ebéd, lehetne máskor is, de ő azt akarja, hogy kettőkor legyen. mi viszont kettőre nem tudunk odaérni, mi sajnos vidékiek vagyunk, ő sosem volt vidéki, el sem tudja képzelni, hogy az igen szűkös tömegközlekedési lehetőségek semmilyen kombinációja nem teszi ezt lehetővé, és akkor mondom a telefonba, hogy felérhettünk volna végülis tizenkettő húszra, de ahhoz 10 előtt kellett volna indulnunk itthonról, azt meg nem akartuk, különbenis mit csináltunk volna mi kettőig és hol, ezért sajnos csak háromra érünk fel pestre, nem tehetünk róla, nincs más a két busz között. vonat se. busz-vonat se. és akkor már mondja, hogy jól van, látom, akkor így álltok hozzá, engem nem érdekel, nem kaptok ebédet, a tartásdíjat sem fogom fizetni az anyádnak, ha magyarszakra mész, akkor gyertek fel ötre, ne is gyertek fel, ha így álltok hozzá és akkor én már ordítok, hogy nézzél már meg egy rohadt menetrendet, ha nem hiszed el nekem, miért nem hiszel el semmit, azt sem hitted el, hogy barátom van, amíg be nem mutattam neked, nem mintha abban sok köszönet lett volna, miért mondanám, hogy nincs busz, ha egyébként lenne, meg örüljetek, hogy egyáltalán felmegyünk...
és mindketten levágjuk a telefont.
nagymamám hetven éves.
és mindketten levágjuk a telefont.
nagymamám hetven éves.
Megjegyzések